Van egy nyomasztó, évtizedek vagy még régebb óta visszatérő hibája a magyar elitnek. Ha úgy érzik rosszul állnak a dolgok, mindig kívülről várják a megváltást. Nagy valószínűséggel ezért van az, hogy a nyugatos véleményformáló elit tagjai közül a legtöbben teljesen félreértik az Európai Unió szerepét. Sokan gyakorlatilag 2010 óta felfokozott messiásvárásban töltik idejüket. Mert hát tudniillik, most már rényleg csak idő kérdése az, hogy a nagy testvér itt rendet rakjon, meg hogy végre jól megmondja, hogy hogyan is kell ebben az elit klubban viselkedni, ahová egyébként - mondják sóhajtozva - nem is lehet tudni hogyan engedhetik be még mindig ezt a csürhét Orbánostól mindenestől. Amúgy sem egy Európai nép vagyunk, hát igen mert a falvak le vannak maradva ott az emberek nem értenek semmit, na de majd Brüsszel… Ismerős?

Gondoljunk bele, micsoda betokosodott traumák állnak egy olyen elit mögött, aki elhiszi, hogy más majd meg fogja oldani a saját társadalmunk kihívásait? Mennyire könnyű is Brüsszel-várásba fordulni. Majd Brüsszel megérti az itthoni megnemértettségünket, Brüsszel majd betakargat egy paplannal, és ad egy puszit, ha nem tudunk aludni. Aztán meg holnap majd bejön Brüsszel a suliba és megveri azt a gonosz Viktort nekünk. Igen ám, de senki nem szereti azt aki árulkodik. Igazából mindenki nézzen egy kicsit magába, és tudatosítsa, hogy amikor a miniszterelnök a nyugatos elit irányába hazaárulózik, akkor egy tűpontosan betaláló politikai támadást indít.

Mint minden igazán jó támadás mögött itt is van egy adag igazság. Aki a Brüsszeli messiást várja, az ahelyett hogy az erejét és a lehetőségeit arra használná, hogy cselekedjen, hogy valami jobbat teremtsen, inkább délibábokat kerget, és ezzel valahol valóban elárulja azokat, akik közben pedig számíta(ná)nak rá. Másrészt sajnos azzal, hogy egy politikai szempontból teljesen értelmetlen módon, egy kicsit hozzádörgölőzik egy ideológiához, amit egyébként gyakran félre is ért, majd utána hisztizik egy nagyot, azzal pont azoknak tesz keresztbe akik értékek mellett próbálnak létrehozni dolgokat. Mert mit is csinál? Céltáblaként egy olyan mintát akaszt magára, amely a legtöbb átlagos magyar embernek, aki mondjuk családi történeteket hallgatott a múltból, sőt ne adj Isten, esetleg annak idején tényleg ott élt abban a hírhedt XX. században, egy pillanat alatt azonnal ismerős lesz. Hadd ne nevesítsem a két kedvenc birodalmunkat, amikkel a régiek szerettek ilyen dörgölőzőset játszani. Persze a párhuzam a valóságban téves, de a látszat pont a mintán keresztül politikailag működik és célját, mely nem az Unió, hanem a politikai ellenfél lejáratása, tökéletesen el is éri.

Egyébként meg bármilyen, nem teljesen diszfunkcionális közösségnek általában irtó rosszat tesz, ha valaki azzal fenyegeti, hogy kihívja a rendőrséget rendet rakni, ugye Demokratikus Koalíció? Értem én hogy éppen idegesítően szar a buli, de azért talán mégsem biztos, hogy állandóan rendőrökért kell kiabálni. Ráadásul, ha ezt a város egyik felkapott késdobálójában tesszük meg, garantálható, hogy eléggé sokan utálni fognak minket. Ha pedig kiderül, hogy azok a rendőrök igazából csak “ártalmatlan” forgalomzavar elhárítók, akkor körbe is fognak röhögni minket. Engem, amikor például 444.-hu-n megjelent reakciókat olvastam, egészen megdöbbentett az, hogy mennyire aránytévesztésben vannak az elvárások azzal kapcsolatban, hogy mibe kéne beleavatkoznia az Európai Uniónak. De Soros György nyilatkozatából is nagyon világosan látszik, hogy az az ember nem egy politikus, hanem egy idealista.

Az Unió jelen formájában nagyon távol van attól, hogy egy homogén entitás legyen. Gondoljunk rá inkább egy sok tagú klubként, egy egyesületként. A tagok tartják fenn és addig fog működni, amíg a tagok el tudják azt adni a saját nyilvánosságuknak, hogy ők milyen ügyesen állandóan csak nyernek ezzel a klubbal. Amikor ez nem sikerül valamiért, akkor olyan hülyeségek történnek, mint a Brexit. Az Unió minden tagállamnak mást jelent. A németeknek részben olcsó munkaerőt és kelet-európai piacot, a franciáknak geopolitikai hátországot, a cseheknek lehetőséget arra, hogy újra-integrálódjanak abba a nyugati világba, amiből a történelem kitépte őket, Orbán Viktornak pedig egy lehetőséget, hogy országa valódi gazdasági súlyához képest aránytalanul fontosnak látszódjon a nemzetközi diplomáciában. Persze alapvetően egyet értünk abban, hogy együtt erősebbek vagyunk mint külön-külön. De a legkisebb közös többszörös sokszor csak ennyi. Az összes többi dologról állandóan beszélgetnünk kell.

Nézzük csak meg ezt a jogállamisági vitát. Érdemes lenne egy külön írást szentelni annak, hogy mit is érthet egy európai polgár az alatt, hogy jogállamiság. Valami olyasmiről beszélünk, hogy egy állam berendezkedésének meg kell felelnie egy bizonyos minimumnak a hatalmi ágak szétválasztása szempontjából, ja és arról, hogy a törvényeket a hatalmon lévőknek is be kéne tartaniuk. Alapvetően ennyi. Európa nagy része azt gondolta, hogy ez alap, aztán kiderült, hogy van két ország ahol igazából mégsem. Akkor most mi legyen?

Oké, nyilván mégiscsak helye van annak a büdösebb idegesítő rokonnak is az asztalnál, mégiscsak ő adja azt a műhelyt a város szélén a családi vállalkozáshoz, azt a műhelyt ahol végül összeszerelik az aranyat érő szekereket. Amikor viszont ez a rokon már két kézzel szórja kurvákra meg drogokra azt a pénzt, amit extra juttatásként kapott házfelújításra a cégtől, az azért azért már időnként kiveri a biztosítékot. Nem csoda, hogy az északi adófizetők már egy kicsit idegesen jelezték, hogy ezt azért talán mégsem kéne.

Úgyhogy az történt, hogy a családi kupaktanács azt mondta, hogy figyi Vitya, ha ezt csinálod akkor nem fogsz többet extrákat kapni. Ő meg erre, hát szegény embert az ág is húzza, azt mondja, hogy Angela te engem itt meg akarsz ölni, hát mit fog szólni otthon az egész pereputty, ha a gyerekek menza pénzét kell elköltenem kurvára meg drogokra? Különben is ez az egész úgy hangzik, mintha ti egy kicsit lenéznétek minket, csak mert mi mások vagyunk. Nem azért mondom, csak érted, jelenti ki diadalittasan, de aztán körbenéz és látja, hogy ezt az egészet itt bizony kurvára komolyan gondolják. Ez sosem történhetett volna meg amíg Silvio itt ült az asztalnál fut át az agyán kicsit lefittymállóan, majd kihúzza magát, megigazítja a potrohát és azt mondja, hogy ha én itt nem kapok pénzt, akkor itt bazdmeg senki nem fog pénzt kapni!

Elviharzik, miközben kicsit bizonytalanul követi barátja, akivel együtt harcol s issza borát. Angelának kétszer is utánuk kell mennie és végül emberünk csak akkor hajlandó visszaülni az asztalhoz, amikor megígérik neki, hogy az ehavi támogatással még azt csinálhat amit akar.

Ezzel a kis anekdotával természetesen azt próbáltam megmutatni, hogy hogyan értik többen félre, hogy itt mi is történt. Az az igazság, hogy az akut krízisben lévő magyar társadalom problémáit nekünk kell megoldanunk. Ezúttal hiába mutogatnánk másfelé, nem utolsó sorban azért is, mert ezt a rendszert mi csináltuk saját magunknak, ezt nem erőltette ránk sem a német sem az orosz, sem a Habsburg. Ellentétben az elmúlt időkkel, most senki nem akarja megszabni, hogy milyen berendezkedésben akarják a magyarok a mindennapi dolgaikat intézni. Ha amit csinálunk már nagyon gáz a szomszédoknak, akkor azért előbb-utóbb jön az önkormányzattól egy felszólítás, de miután idegesen elküldjük a postást a kurvaanyjába, felsőbbségünk teljes tudatában tehetjük helyére a kapuajtót, hogy a kert végi pajtában beverjük azt a 5-6 deci szíverősítőt és szokás szerint nyugodtan aludjunk el a saját hugyunkba dermedve a kanapén. Még csoda ha közben nem halljuk, ha az asszony elesik egy vak kommondorban?

Orbán Viktor elérte közvetlen politikai célját. “Szabad kezet kapott” a 2022-es parlamenti választásokhoz, de “győzelme” értékét bizony csökkenti, hogy az uniónak nem is volt valójában célja a magyar választásokat befolyásolni. Nem véletlenül fogadta el a kompromisszumot mindenki könnyedén. Az unió szempontjából az, hogy egy rövidtávú politikai engedményért cserébe hosszútávú strukturális változásokat vihet keresztül, még csak nem is diadal, hanem a mindennapi működés része. Végső soron ezek a strukturális változások nagyon a magyar vezető ellenére vannak és azért az sokat elárul, hogy nem tudta megállítani őket.

Ellenben az ő megállításához, nekünk kellene felnőni. És félreértés ne essék, nem szégyen elfogadni a segítséget amit ehhez kaphatunk. Könnyen lehet hogy anélkül nem is megy. De ezt a segítséget a nagy betűs Európai Uniótól várni butaság. Az Unió abban segít nekünk, hogy ne a legrosszabb fajta pokolban éljünk. Már a puszta léte is erős határt szab a NER terjeszkedésének. De megváltoztatni azt, hogy mi hogyan fogunk itthon élni, hát azt ez az Unió nem gondolja a feladatának. Úgyhogy talán nekünk sem kéne ezt várnunk.

Mostanában baráti beszélgetésekben próbáltam megtalálni, hogy hogyan is érzem magam a járvány hozta elszigeteltség közepén. Beszéltünk a szorongásokról, kiút keresésről, arról hogy mennyire könnyen ítélkezni kezdett mindenki és mennyire tehetetlen és szikkadt időszakká változott ez a törés. Próbáltam több történeten, mesén allegórián keresztül felfedezni a mélységeit ennek és a jövőtől való félelmeimnek és így jutottam, el Inanna (Innin vagy Ishtar) alvilágra szállásának történetéig. A maga őszinteségével és vadságával nagyon megfogott, ezért megpróbálom egy gyors nyersfordításban a saját szavaimmal kiegészítve könnyen elérhetővé tenni. Több változat közül számomra a leghatásosabb az i.e VII-X. századból származó akkád változat, mely esszenciájába sűríti a mese legfontosabb pontjait.

A történet Inannáról szól, a sumér panteon szenvedélyek hajtotta női istenéről. Inanna isten az élet élvezetét természetesen megélő lény, a szex a termékenység és a harc istennője, az igazságosság szószólója, a játszmák állandó győztese, az ég leánya, aki nem ismer lehetetlent. Inanna csellel és fortéllyal szerezte meg a ma’-kat azokat az esszenciákat, amikkel az emberek az isteneket felruházták. Ez az ő egyik története. Vándorlásai során egyszer furcsa hangot hallott, saját vére Ereskigal szólt hozzá birodalmából Kurnugi’a az alvilág országából. A világnak ezt a részét nem ismerte, hatalma felette még nem volt.

Arra vette hát az útját a sötétség háza felé, ahonnan nem lép ki többet, ki oda belép, ahonnan az út vissza nem vezet. Abba a birodalomba, ahova nem jut be fény, ahol port és agyagot esznek, hol mindig a sötétségben ülnek, és testüket tollak fedik akár a madarakét. Amikor a poros kapu elé ért Inanna hetykén szólt az őrnek.

Azt mondta: tárd fel a kapukat előttem! Ha nem engedsz be, ledöntöm az ajtót széttöröm a zárakat, sőt kimozdítom az ajtófélfát is az egész kaput odébb lököm, feltámasztom a holtakat, hogy felemésszék az élőket és számosabbak legyenek náluk!

A kétségbeesett kapuőr könyörögve kérte várjon egy kicsit, míg a szavakat elismétli Ereskigal királynőnek. Belépve mondja is neki rögtön, hogy a testvére Inanna van itt, ő, aki a nagy vadász hurkokat tartja, aki a végtelen mély Apsu szakadékát görgeti Ea előtt.

Erre színt vált Ereskigal arca, olyan lesz mint egy levágott tamariska, szája sötét mint a vízi-nádas. Milyen májfájás hajthatta ide? Mi volt a szívében ami erre az útra hozta? Hát mostantól már nekem is a száműzött ősi bírák (Anunnaki) sorsa szerint kell majd innom a vizet? Kenyérként kell ennem az agyagot? Sörnek hívom majd a zavaros vizet? Mostantól könnyeket ejtsek majd az ifjakért, akik hátrahagyják a feleségüket vagy a lányokért, akiket házastársuk kebeléről tépnek le? Netán a gyenge fiatalért akit napjainak teljessége előtt vezettek el? Jól van hát kapuőr vezesd őt ide, de az ősi szabályoknak megfelelően bánj vele!

Kinyitotta hát a kaput az őr és így invitálta: Lépj be hölgyem, Inanna, hadd gyönyörködjön rajtad Kurnugi’a és teljen meg örömmel a jelenlétedtől Kutha palotája.

Hét kapun kísérte keresztül az őr, azonban minden kapunál le kellett, hogy vessen egy ma’-t ahogy azt alvilág szabályai kimondták. Levette hát a nagy koronát a fejéről, a fülbevalókat a füléből, a gyöngyöket a nyakából. Levette a brossát a kővel kirakott övét és levette a karkötőket karjáról és lábáról. Végül az utolsó kapunál egyszerű vászonköntösét is le kellett vetnie és anyaszült meztelen lépett a trónterembe.

Ereskigal meglátta őt teljes valójában és remegni kezdett, Inanna gondolkodás nélkül fölé emelkedett. Ekkor Ereskigal szája munkába lendült, Namtarhoz legfőbb miniszteréhez szólt: Namtar menj be a palotámba és ereszd rá a hatvan betegséget, ereszd őket Inannára!

Elemésztette hát a betegség Inannát, elemésztette a szemét, az oldalát a lábát, sőt a gyomrát a fejét, elemésztette végül mindenét, az egész testét!

Miután Inanna napokig nem tért vissza az alvilágból, fenn különös dolgok történtek. A bika nem hágta meg a tehenet, a csődör és a kanca nem nemzett csikókat, a lányok az utcán nem estek teherbe a fiatal fiúktól. Nyugton feküdt nyughelyén az ifjú és mellette pedig nyugalomban a lány.

Az istenek azonban közömbösnek mutatkoztak Inanna sorsa iránt és nem siettek megmentésére. Végül egy, csak egyetlen egy helyről kapott segítséget. A bölcsesség és kultúra ősi istene, Ea gyomrából egy képet hívott életre. Asusu-Namirnak (“kinek felemelkedése ragyogó”) nevezték ezt a képet, a nő-férfit ki mégsem egyik, sem másik. Menj hát Asusu-Namir és dugd az arcod Kurnugi’a az alvilág kapujába! Nyissák ki mind a hét kaput az arcodba, lásson Ereskigal és gyönyörködjön az arcodba és amikor szíve lehiggadt és kedve boldog vedd tőle a nagy istenek esküjét! Majd emeld fel fejed a tömlőre és mondjad: “Ó Hölgy csak adasd nekem azt a tömlőt, így aztán majd ihatok belőle!”

Amikor azonban ezt Ereskigal meghallotta összeszorította a combját és az ujjába harapott. “Olyat kérsz tőlem, amilyet kérni nem szabad Asusu-Namir ezért nagy átkot mondok rád: trágya legyen a kenyered, a csatorna leve az italod, a falak árnyékában teljen munkád és a lépcsők legyenek lakhelyed! Részegek és szomjasok üssenek arcon!”

Majd Ereskigal szája munkába lendült és Namtarhoz miniszteréhez szólt: “Menj Namtar, terítsd be korall kővel a lépcsőt hozd elő Egalginából az Anunnakikat az ősi bírákat és ültesd őket arany trónusra! Inannát szórd meg az élet vizével és vidd el a jelenlétemtől!”

Namtar beterítette korall kővel a lépcsőt. Előhozta Egalginából az Anunnakikat és arany trónusra ültette őket. Inannát megszórta az élet vízével és elvitte őt Ereskigal jelenlététől.

Ahogy léptek kifelé a kapukon visszaadta neki először vászonköntösét, majd karkötőit, aztán kővel kirakott övét, utána brossát, aztán gyöngy nyakláncát, utána fülbevalóit, végül pedig fejére tette hatalmas koronáját.

“Váltságul kell küldened magad helyett valakit Inanna! Ha nem teszed, vissza kell térned!”

Ennyi a történet. Szerintem minden értelmezésem, csak az élményt rontaná, úgyhogy ha tetszett olvassátok el újra. Sok minden van benne.

Itt van hát, megérkezett. Régóta azt halljuk, hogy meg fog. Na persze hallottuk ezt a madárinfluenzáról, a SARS-ról a MERS-ről (milyen jól hangzik ez a kettő magyarul, nemigaz?). Láthattuk ahogy a társadalom nagy része pillanatok alatt kiváló virológussá képezte magát, néztük ahogy megvadult ember-sáskák tarolják le a szupermarketek polcait (képzeld, ott hagytak egy lisztet! Tényleg? Hát ilyet sem hallottam még! nevettek össze egyszer az árufeltöltők a hátam mögött). Szóval éppen kezdett az otthonos, jajj de hülyék is ezek a mást gondoló emberek diskurzus kialakulni, amikor hirtelen jött a bejelentés: kihirdetik a vészhelyzetet, bezárnak az egyetemek, majd két nappal később az iskolák…  Puff! Hirtelen megfagyott a levegő.

Mivel én sajnos, ellentétben a nagy többséggel, nem vagyok jól képzett virológus, nem tisztem megítélni, hogy melyik intézkedés megfelelően arányos és melyik nem. Látom, hogy van egy világos globális üzenet a fertőzési görbe kilapításáról, amit üdvösnek tartok, hiszen ezzel valószínűleg idős emberek tömegeit menthetjük meg. A napokban oly divatossá vált szociális távolságtartást is egy jól megfogalmazott elvnek tartom, hiszen az a célja, hogy ezt elősegítse. Azt is gondolom, hogy nem valósak azok az itthoni esetszámok, amiket látunk, hiszen Magyarországon a tesztelést még most is csak akkor végzik el, ha nagyon szűk feltételek teljesülnek. Ám igazából nem erről akarok írni.

Ami igazán érdekel az a helyzet váratlansága, újdonsága és ennek a rövid és hosszútávú lélektani hatásai. A március 11.-i és 13.-i dupla sokk ugyanis szemmel láthatóan felborította a magyar társadalmat, egy kicsit mindenki “kizökkent a józan eszéből”. Mi lesz most? Mi lesz most velünk? - kérdezik szorongva. És bizony nem tudjuk. És nincs aki igazi válaszokat adjon. A turizmusnak kampec, mondta a főnök kicsit hanyagul, majd beleköhögött a bal tenyerébe. Izgi, mi?

Úgy tűnik, hogy ez a válság több olyan őrült dolgot is ki fog kényszeríteni, amiről évek óta vitázunk a háttérben, ám a világ nagy része számára eddig csak furcsa fantazmagóriáknak tűntek. Meg fogjuk nézni, hogyan funkcionál egy társadalom a tömeges távmunkában. Vagy legalább azt, hogy mi történik, ha feladjuk a napi 8 munkahelyen töltött óra koncepcióját. Aztán persze azt is, hogy mi lesz, ha a gyerekekre és a szülőkre bízzuk a tanulást? Meg úgy alapból, egyáltalán mi történik, ha a szétesett diszfunkcionális magyar családjainkat hetekre összezárjuk a lakásaiba? Egyáltalán mi lesz velünk, a rengeteg lelki beteggel, függővel, felgyorsult 21. századi Duracell nyuszikkal, ha hirtelen nem szívja le az összes energiánkat az agyatlan rohanás? Na ugye, hogy izgalmas?

Stílusosan kapjuk ezt a március 15.-ét, a forradalom ünnepét, hiszen forradalom tört ki a mindennapjainkban.

Az emberek az első sokk után szembesülni fognak azzal, hogy hirtelen nagyon sok idejük maradt magukra és a legszűkebb köreikre. Mire fogják ezt az időt használni? Amikor a karanténba ragadt olasz barátaimmal beszélgetek a Facebookon, azt mesélik, hogy rajzolnak, gitároznak, írnak otthon. Na meg persze nézik a TV-t. Eleonora Perugiában épp egy dokumentumfilmet a Habsburgokról. Mert megteheti. Én pedig végre blogot írok. Amire pedig már hónapok óta nem volt időm. Jó, mi?

Tiszta móka és kacagás lenne akkor ez a koronavírus? Persze, hogy nem. Ami így meg tudja borítani a világot az ijesztő és próbára teszi az ellenálló képességünket. Mint társadalomét és mint egyénekét is. Nem állítom, hogy nem szorongok. Nem állítom, hogy nem figyelem néha aggódva a saját köhögésemet, vagy a körülöttem lévőkét. És féltem azokat is akiket szeretek. De a félelem nagyon veszélyes tud lenni, hogyha veszélyes vagy irracionális döntésekre sarkall.

A mai napot azzal töltöttem, hogy az évek óta daganatos betegséggel küzdő anyukámat próbáltam meggyőzni róla, hogyha a Lufthansa még repülni fogja azt az útvonalat, akkor talán célszerű lenne kimennie Frankfurtba arra a kezelésre, ami segít életben maradnia. De a félelme tapintható volt: mi lesz ha karanténba rakják egy ponton? Mi lesz, ha elkapja a vírust? No, itt éreztem, hogy elveszett a racionalitás. Van egy vírusunk, ami az esetek 20%-ban egy veszélyes lefolyású betegséget okoz és 1-5%-ban a halál jár a nyomában. Akiket learat, azok javarészt a legidősebb korosztály. Anyukám 60 éves, és a körülményekhez képest nagyon jó állapotú az immunrendszere. Persze, hogy ez egy átlagosnál kockázatosabb utazás a pánikba boruló Európán keresztül. De ahhoz képest, ami szinte biztosan vár rá, ha ezt nem teszi meg, a kockázatok finoman szólva is jelentéktelenek. Veszélyes lehet a félelem, mi?

Az igazi változás mindig félelmetes, és ezt most velünk együtt tömegek fogják a saját bőrünkön érezni! Változás lesz a mindennapjainkban, magában a napi ritmusunkban és a terveinkben is, és megváltozik a jövőképünk is. Egy igazi járvány az egy olyan dolog, amiről vannak olvasott vagy a filmekben látott élményeink, de Európában, a ma élő emberek közül, még csak nagyon kevesen tapasztalták meg valaha is a súlyát. Végső soron rajtunk múlik, hogy mit kezdünk azzal az új életmóddal, amit ránk kényszerít. Rajtunk múlik, hogy kihasználjuk-e végre ezt az ingyen kapott időt, amiért oly régóta könyörgünk. Sőt, nem csak személyes időt kapunk, hanem tisztább levegőt, kisebb széndioxid kibocsátást, és ezáltal időt nyer a bolygó élővilága is, az az élővilág amitől az egész életünk függ.

Persze bebújhatunk egy lyukba is, megrettenve, hogy valami ennyire direkt módon szembesített minket a saját halandóságunkkal! Félreértés ne essék, ez az egész ijesztő. Én is félek. Sokszor. Félek a bizonytalanságtól is. De ha hagyom hogy a félelmem uraljon, akkor rossz döntéseket fogok hozni. És nem mellesleg eldobnám a helyzet adta lehetőségeket.

Nekünk, embereknek mindig is a változáshoz való alkalmazkodóképességünk biztosította a túlélésünket ezen a bolygón. Ez a válság egy lehetőséget ad arra, hogy átalakítsuk a társadalmainkat. Ez a vírus nem a pestis vagy a fekete himlő. Használjuk ki a lehetőséget, hogy jobbá tegyük magunkat és a környezetünket. És vigyázzunk egymásra! Ne látogassuk idős rokonainkat. Ha megbetegszünk ne fertőzzük tovább barátainkat. És dőljünk végre hátra egy kicsit és lassítsunk le. Ez most el fog tartani egy darabig.

A tegnapi Uniós választások nagyon hosszú ideje (2006 óta) az első olyan téttel rendelkező országos választások voltak ami után a Főnök nem ünnepelhet felhőtlen örömmel. Persze nincs miért szégyenkeznie, a FIDESZ hozta a kötelezőt, ám az előállt helyzetben úgy tűnik, hogy nincs egyenes út a vezér önmagán túlmutató ambícióinak elérése felé. A következő napokban nagyon fontos hosszú távú döntéseket kell meghoznia amik meghatározzák majd nemcsak önmaga, hanem rendszere sorsát is. Ezzel párhuzamosan az átrendeződő ellenzék vezetői is lehetőséget kapnak, hogy olyan döntéseket hozzanak, amik valódi hídfőállások kiépítését teszik lehetővé és hosszú távon lehetőséget adhatnak valódi politikai tér megszerzésére. 

Orbán Viktor szűkülő mozgástere az európai eredmények tükrében

Az EP választások csak az első lépés. A pozíciók elosztását ennek függvényében fogják eldönteni az európai államok vezetői. Az egyik legfontosabb pozíció az európai bizottság (Europian Comission) az EU kvázi-kormányának az EU biztosok vezetőjének a személye, amit legalább 376 fős parlamenti többségnek kell megerősítenie. 

A háttérben zajló egyeztetések európai szinten is feszültek lesznek hiszen az eredményeket nézve látszik, hogy az EPP (Néppárt) és S&D (Szociáldemokraták) 40 év után először nem tudtak együttesen többséget szerezni így a tisztségek újraosztásához nagy valószínűséggel az ALDE (Liberálisok) esetleg a Greens (Zöldek) bevonására lesz szükségük, akik elutasítják a legnagyobb párt, az EPP csúcsjelöltjét, Manfred Webert. 

Bár végig a csillagok szerencsés együttállására bazíroztak, az eredmény végül úgy alakult, hogy a magyar kormányfő kezében nem maradt igazi nyerő lap ezekre a tárgyalásokra, hiszen: 

1. A populista áttörés elmaradt, és számszerűsítve is lehetetlenné vált az az eddig is valószínűtlen lehetőség, hogy az EPP (Néppárt) a szélsőségesekkel összefogva szerez többséget. 
2. Olyan európai eredmény született, hogy a parlamenti matekban nincs szükség a FIDESZre:
   • végül 17 lett a FIDESZ és a befolyása alatt álló EPP-s képviselők száma
     • 13 (Magyarország: FIDESZ+KDNP)  +
     • 1 (Románia: RMDSZ) +
     • 3 (Szlovénia: SDS + SLS)
   • 29 képviselővel többel rendelkezik az EPP (178) mint a második legnagyobb S&D (149) tehát a 17 képviselő elvesztése esetén is hivatkozhatnak arra, hogy ők a legnagyobb pártszövetség, így a bizottsági elnököt is ők jelölhetik
   • 437 képviselője van az EPP + S&D + ALDE szövetségnek, vagyis a 17 EPP képviselő nélkül is bőven meg van a 376 fős többségük 

Orbán tehát úgy ül le az asztalhoz, hogy pozíciója javarészt informális és az egyetlen lap a kezében az maradt, hogy a kampány utolsó hetében végig ellenezte ellenezte Weber megválasztását. És ez valószínűleg csak a kisebb gondja. A választás egyik igazán lényeges eredménye magyar választói szempontból az, hogy ha a miniszterelnök az EPP-ben akarja tartani a pártját, akkor a jövőben valódi kompromisszumokra kényszerül, hiszen egyelőre megszűnt a zsarolási potenciálja és ezzel a kemény politikai ereje. Választhatja a másik utat is, de az belátható távon mindenképp a perifériára szorítja és erőteljesen csökkenti befolyását, ami a NER erőforrásainak csökkenéséhez vezethet újabb kockázatokat teremtve. Orbán politikai sikerének egyik fontos oka volt, hogy Európában a hatalom centrumában lévők közt ül, miközben itthon korlátlanul keresztül nyomja a saját akaratát. Ez nem tűnik tovább fenntarthatónak.

Az ellenzék átrendeződésének lehetőségei és veszélyei

A magyar ellenzék szeme az őszi önkormányzati választásokon van, ahol valóban érhetnek el sikereket ha sikerül összehangoltan cselekedniük. A decemberi tüntetések óta erre komoly szándék látszik de a mostani felfordulás megkavarhatja az eddig a szokásosnál fegyelmezettebben viselkedő és kevésbé látványosan szerencsétlenkedő gittegyletet.

1.  A választók azokat a pártokat (MSZP, JOBBIK, LMP) büntették amelyekben az elmúlt két évben jelentős belső háborúk voltak, vagy valamilyen formában megalkudtak esetleg konspirációs gyanúba keveredtek a hatalommal. Végső soron ha valódi változást szeretnénk elérni akkor nem baj, ha ezeknek a pártoknak a csillaga leáldozik. Kevesebb párt, kevesebb széthúzás mondhatnánk. Azonban ahhoz, hogy ez elegánsan történjen a politikusoknak a saját ösztöneik ellen kell cselekednie. Mindenesetre meg van a határa, hogy mennyit hajlandóak engedni abból, amit eddig letárgyaltak mert kétségünk ne legyen, egy pont után ki fogják borítani a bilit és azt valahogy kezelni kell majd.
2. A DK négy mandátuma óriási meglepetés, ahogy az is, hogy vidéken is 20-25 százalékos eredményeket hoztak. Ez elsősorban Gyurcsány Ferenc háttérben maradásának, a párt határozott üzenetének és Dobrev Klára szerepeltetésének köszönhető. Ennek megfelelően azonban a DK óriási kockázatokat is rejt a NER ellenfelei számára. Lehet hogy másra készültek, de az eredmények tükrében meg kéne fontolni Dobrev esetleges Magyarországon maradását és előtérben tartását, hogy ne kerüljön megint rivalda fénybe a nemzet ripacsa. Gyurcsányról ugyanis többször is bebizonyosodott, hogy ügyes taktikus ám hasznavehetetlenül csapnivaló stratéga, aki egy kezével képes egy pillanat alatt szétzúzni azt a megegyezést, amin mindenki éveket dolgozott. Feri, légyszi most ne kúrd el!
3. A Momentum mint harmadik erő előretörése valóban fenyegető lehet a NER számára, hiszen itt olyan fiatal emberek kezdtek el dolgokat felépíteni, akik szemmel láthatóan értik a politika alapvetéseit. Fel kell készülniük arra, hogy a hatalom mindent be fog vetni ellenük és közben tartaniuk kell az irányvonalat amiben a rendszerben lévő feszültségek katalizátorai lehetnek. Néhány füstgránáttal és harcias retorikával elérték, hogy ők helyezkedtek a FIDESZ "valódi ellenségének" szerepébe, de még rengeteget kell tanulniuk. Végső soron rajtuk múlhat, hogy sikerül-e az önkormányzati választáson olyan pozíciókat szereznie az egész ellenzéknek, amiből később építkezhetnek.

Láthatjuk tehát, hogy mindenki kivár és a következő pár hónap izgalmas lesz a magyar politikai tér formálódása szempontjából. Ami most mozog abból látszik, hogy az úgynevezett végső siker, amiben a FIDESZ reménykedik, ami lehet Orbán 60%-a vagy Kövér László 80%-os álma még messze nem jött el, a rendszer nem taposta el a társadalmi ellenállást és az agymosó droid-sereg nem pusztította el a másként gondolkodást. Úgy tűnik nem mindenki érzi magát ebben az országban sértettnek vagy vesztesnek és a cselekvés kapui még nyitva állnak, ha élni akarunk a lehetőséggel.

Az alábbi bejegyzés a 2013 és 2018 között megrendezésre került Tű Fokán Művészeti Fesztivál szüneteltetésének okairól szól. Az írás azért kerül itt közlésre, mert a fesztiválnak jelenleg nincsen alkalmas felülete ilyen terjedelmű szöveg közlésére, és ésszerűbb egy már létező oldalon megosztani azt, mint újabb soha nem frissülő teret regisztrálni neki. A fesztivál filozófiája nem feltétlenül tükrözi az ezen a blogon megjelenő többi írás mondanivalóját, a blog azonban közösséget vállal és teret ad annak, amit a fesztivál mindig is képviselt.

A Tű Fokán Művészeti Fesztivál életem egyik hihetetlenül izgalmas kalandja. Gyakorlatilag az eleje óta részt vettem benne, ott voltam amikor formát adtunk neki, sőt a 2016-os összeomlás után két éven keresztül az én kezembe került a működtetése. Egy könyvet tudnék megtölteni a tanulságokkal és tapasztalatokkal, a mesékkel az anekdotákkal, és a fogcsikorgatva végigtolt hónapokkal amik lehetővé tették, hogy ez a Don Quiote vándorcirkusz újra és újra létrejöjjön. Gyakorlatilag mindig széllel szembe mentünk. Ez hozta a báját és az állandó bizonytalanságát is a dolognak. A lelkiállapot amiben működnünk kellett az sokszor szürreális volt. Sosem tudtuk előre mi fog történni de biztosak voltunk benne, hogy meg tudjuk oldani, mert meg kellett oldanunk. Mindig.

A dolog java része infrastruktúra management volt. A fesztivál mind a két helyszíne, maga Cserhátszentiván is, de különösen Garáb őrületes kihívásokat tartogatott. Víz, áram, komposztbudik, étkeztetés, kocsma, ezt mind a semmiből kellett létrehozni. Mindeközben fenntartottunk egy kísérletező és különleges zenei és közösségi programsorozatot. Ehhez hihetetlen emberek kellettek. Olyan különleges, elszánt és a világra nyitott egyének akik képesek voltak beletenni a saját energiájukat mert hittek benne, hogy amit csinálunk azáltal a világ végső soron egy jobb hely lesz. Ez egy olyan projekt, amiből nem lett státuszunk nem lett pénzünk hanem adni próbáltunk valamit, mutatni egy víziót egy alternatívát arra, hogy milyen lelkiállapotban is lehetne létezni.

És az az igazság, hogy most egy kicsit elfogytunk. Egyrészt elfogytunk mi a szervezők. Sok oka van annak, hogy miért, ki hol indult el másfelé és ki hol kötött ki. De 2018-ra megrendült a váz, amire építkezhetünk. És elfáradtak azok az emberek akik ezt újra és újra megépítenék. Teszem hozzá, hogy nemcsak nálunk, hanem több helyen is ahol hasonló emberi léptékű projekteket akartak megvalósítani. Úgy tűnik, hogy ez a ritmus nem vonzó itt és most, hogy valami hiányzik abból amit csinálunk. Hogy ennek a mindent elárasztó iparosított fesztivál termelés-e az oka, vagy egyszerűen a megváltozó szórakozási szokások azt nem tudnám megmondani. Biztos, hogy az emberek mindig is nyitottabbak voltak az instant élményekre, de mi tudatosan egy szűkebb réteget céloztunk meg azt feltételezve, hogy vannak akik hajlandóak beleinvesztálni az energiáikat egy több napos együttlétbe és igazunk  is volt. Az egész Tűfokán élményt mindig ezt szem előtt tartva terveztük meg. Az eladott jegyek számán azonban az látszott, hogy ez a réteg lassan eltűnik. 2018 jegyeladási számai minden korábbit alulmúltak. Eljutottam odáig, hogy kimondjam ennek így nincs értelme.

Egyrészt nincs értelme rutinból megismételni az eddigieket. Pedig mi sem volna egyszerűbb, hiszen nagyon gyakorlottak lettünk és nagyon sok minden csípőből megy. Ennek ellenére sok munka és nagyon sok pénz kell ahhoz, hogy a gépezet működjön. Az állandóan veszteséges fesztiválnak legalább közelítenie kéne a nullszaldó felé, nem pedig újra távolodnia tőle. Nem tudom lejjebb szorítani a költségeket, így is nevetséges áron szerzek nemzetközi fellépőket és különleges magyar zenéket, de elfogynak a szívességeim és elfogy a levegő.

Másrészt ha folyton csak dolgozunk, akkor nem látjuk meg, hogy hol van a hiba. Lehet, hogy amit akarunk, annak nem a legjobb médiuma egy fesztivál? Lehet, hogy amit akarunk ahhoz valami egészen másfajta formátum és ötlet kell? Kicsit fájó szívvel jutottam arra, hogy érdemesebb hátra lépni egyet és átgondolni hogy mibe érdemes energiát rakni és minek van létjogosultsága. Ezért aztán 2019-ben a hagyományos formában biztosan nem kerül megrendezésre a Tű Fokán Fesztivál.

De azt is szeretném leszögezni, hogy már pusztán az én fejemben is rengeteg terv és ötlet kering, és hiszek benne, hogy újfajta és izgalmas projektek fognak kinőni abból, amit itt tanultunk. Az álom, az érzés, az emberi kapcsolódások lehetőségének megteremtése továbbra is változatlanul központi kérdés a fejemben. Hiszem, hogy csak akkor lehetünk igazán emberek hogyha valamilyen közösségben, vagy laza szövetségben működünk együtt. És csak azt tudom ígérni, hogy a jövőben is fogok olyan terek megteremtésén dolgozni, ahol ezt megtehetjük, és bízok benne, hogy 2020-ban újra találkozhatunk egy hasonló de mégis újfajta élmény keretében. Újra köszönök mindenkinek mindent! Ha tudtok nézzetek be Taliándörögdön július végén Lajoshoz és igyatok egy pohár jó Szent György-hegyi bort. Én ott leszek. A többit meg meglátjuk!

Erdélyi András

Az egyik legizgalmasabb dolognak, a mai politikai kommunikációban a narratíva és a tények korábban elképzelhetetlen szétcsatolhatóságát találom. Tulajdonképpen a posztmodern paradigma egy fontos aspektusának a gyakorlati alkalmazása ez. Persze volt valami hasonló korábban is, hiszen az a felfedezés, hogy a narratíva eljelentékteleníti a "valóságot" egyáltalán nem új-keletű. A 20. századot mozgató ideológiák is ezzel a felismeréssel operáltak. Van azonban, amiben nagyon lényegi változás történt. Az elmúlt évszázad mindent megmozgató gondolatáramlatai ténylegesen valamilyen érték köré fonódtak, és az elitnek az ideológiába vetett rendíthetetlen hite működtette őket. Éppen ezért azonban a működésük korlátozott volt, hiszen meg kellett felelniük a saját belső logikájuknak. Ami most történik az nem ilyen. Az újfajta kommunikációnak végső soron semmilyen más célja nincs, mint hogy zajt csináljon. Ugyanis, aki csak a zajra figyel az nem veszi észre, hogy nincs is már semmi tényszerű a háttérben. 

Hogy milyen az első posztmodern elnök Amerikájában élni? Nem tudom. Azonban a hasonló panelokból építkező, felfokozott magyar propagandagépezet hatását nagyon is valóságosan érzem a bőrömön. Ezért  is jutott eszembe, hogy megosztom két régi ábrámat, amik 2016 végén készültek, mikor egy olyan barátommal üldögéltünk a Gólyában, akivel az egyetemen ismertük meg egymást. A hírekről beszélgettünk és a változásokról. 

Trump megválasztásán túl éppen akkoriban történt meg a Népszabadság váratlan bezárása. Magát a lapot soha nem olvastam rendszeresen, és még az online formáját is kicsit anakronisztikusnak éreztem, sőt időnként nevettünk az “őskövületeken” akik ott dolgoztak. Miért éltem meg mégis személyes sokként egy valószínűleg amúgy is kihalásra ítélt papírformátumú pártlap elpusztítását? A kivégzés brutalitása és váratlansága nyilván sokat hozzá tett ehhez. Pedig maga a lap sokszor legalább annyira idegesítő volt mint az a zsémbes életunt, káromkodós bácsi az első emeletről, aki ha véletlenül felrúgtuk a labdát a nyitott erkélyére soha nem adta vissza, bár anyu mindig azt mondja, hogyha nincs ott ezerkilencszáz-akárhányban akkor beszántották volna az egész kiserdőt tokkal-vonóval, aztán leshetnénk, hogy hol focizunk. Aztán persze azt is mondják, hogy amikor múltkor Marcsit éjjel követte az az alak, ő csak úgy megjelent a haramia mögött és egy olyan tockost lekevert neki, hogy a szerencsétlen csillagokat látott miközben kóvályogva próbált visszatalálni a főútra. Mondjuk utána az öreg odahugyozott a lépcsőre, mert állni nem bírt olyan részeg volt. Szóval egy intézmény volt. Aztán másnap, mint mindennap engedi be a postást, aki erre szó nélkül pofán lövi. Hát nem egy szép történet.

Hogy mennyire nem, az világosan látható abból, hogy hogyan reagált a Népszabadság régi nemezise, a lappal örökké harcban álló Magyar Nemzet. Azonnal kiadták ezt a szolidaritási nyilatkozatot. Lehet, hogy ez ma már természetesnek tűnik, akkoriban azonban olyan váratlan volt, mintha a jegesmedvék hirtelen kiálltak volna a globális felmelegedés pozitív hatásai mellett. A régi vágású újságírók nem véletlenül zártak össze. A kormányzati cél, a médiumok zajgyárrá alakítása már világos volt. Ami bebizonyosodott az az, hogy senki nincs biztonságban. A régi szabályok nem érvényesek, a klasszikus újságírónak pusztulnia kell, mert nincs keresnivalója ebben a rendszerben. De hogy milyen szerkezet is ez a “klasszikus újságíró”? Nos én valami ilyesmiként rajzoltam le:

Láthatjuk, hogy az újságíró különböző források szintézisét hozza létre. Feldolgozza a bemeneti narratívákat és igyekszik valami olyasmit létrehozni, ami ötvözi a szubjektív véleményeket és ezért a szereplők számára úgynevezett “igazi” konstrukcióként működik. A "zajgyáros" droidokat ezzel szemben a következőképpen tudom megmutatni:

Lényegében egyetlen bemeneti információval vannak feltöltve és ezt sokszorozzák. Épp ma olvastam egy érdekes riportot, amit az abcúg újságírói a kormánymédiában dolgozó négy fiatallal készítettek. Érdekes mert megmutatja, a megalkudás folyamatát, azt hogyan tud ez a gépezet működni. Ijesztő déja vu, a több mint egy évszázada újra és újra hasonló alkura kényszerülő magyar embereknek, ijesztő hisz nem lehet biztosan állítani, hogy ezúttal is képesek leszünk átmenteni valamit az értékeinkből.

A magyar sajtó még működő darabjai több jó anyagot közöltek az utóbbi időben arról, hogy hogyan is termelik ezt a mérget a mi pénzünkből. Ma azt láthatjuk, hogy a “nemzetstratégiai jelentőségű” Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány hogyan használja kiválóan a droidokat, hogy olyan zajt keltsen amiben nemhogy a nézőpontok értelmezése, hanem az egyszerű gondolkodás is lehetetlenné válik. Ennek a jelentősége sokkal több, mint a főnök hatalomtechnikai céljai.  Az hogy hogyan alkalmazkodunk az újfajta kommunikatív terekhez és ezek hogyan változtatják meg gondolkodásunkat, alapvető kérdéssé vált miközben egyre tudatosabban kísérletezünk önmagunk és a társadalmaink átformálásával.

Hogyan lehet reagálni? Az biztos, hogy megváltoztat minket ami most történik. A világ ismerős marad, vagy idegen lesz és sivár? Képesek leszünk megőrizni emberiességünket? Megalkudunk, megbolondulunk, megszökünk? Hiszen pontosan azokat az érzékeny receptorainkat pusztítja ez a zaj, amikkel közösségeket tudunk létrehozni, amikkel csatlakozni tudunk másfajta emberekhez és amik segítenek megosztani azt, hogy kik vagyunk. Tudunk erre immúnisak lenni? Mit tudunk feladni magunkból, hogy tovább tudjunk létezni egy ilyen világban? Lehet persze arra számítani, hogy ez "elmúlik magától", hogy csak vihar van a biliben. Ám ha jól ismertük fel, hogy napjainkban saját ismeretszerzési módjaink átalakulása történik, akkor túlélési utakat kell keresnünk a mérgező zajjal szemben, különben elveszíthetünk valamit az emberi nézőpontunkból.

Az előző írásomban a hatalom határait is igyekeztem kitapogatni, mivel nagyon fontos dolognak érzem a hatalom természetének megértését. A hatalom pontosan addig tart ameddig a narratíva. De mit lehet tenni, amikor a narratíva csak egyre hangosabb zaj próbál lenni? Mit lehet tenni amikor a közbeszéd kommunikatív tere olyanná válik mint egy szétdrogozott technobuli egy kalózok karmaiba tartó hajó gyomrában? Ez az a kérdés, amire sürgősen választ kell találnunk.  

További kapcsolódó anyagok:

• Orbán híveinek muszáj elhinni... - 444.hu, 2019. január 29.
• Index akták: A Jobboldali média térhódítása Magyarországon - index.hu 
• A legérdekesebb részek Varga István nemzeti sajtót ekéző, független sajtót magasztaló interjújából - index.hu, 2019. február 4.

December 12. és 17. között Budapesten megmozdulások történtek a már évek óta leplezetlenül autoriter rendszert építő magyarországi kormánypárt ellenében. A “FIDESZ - Magyar Polgári Szövetség” (sic!) által uralt pályán a lázadók maréknyi, javarészt bár nem kizárólag töketlen idiótákból álló csoportja megpróbálkozott a lehetetlennel: politikai cselekvést felmutatni a totális ellenerővel szemben. 

Bár ez a próbálkozás végső soron nem járt sikerrel, a továbbiakban szeretném megmutatni hogy ez a pár nap sem nem egy katasztrofális vereség, sem pedig egy haszontalan melodráma története. Ellenkezőleg: a megfelelő elemeket kibontva világossá válik, hogy a történések megérdemlik hogy egyfajta “eredményes kudarc” címkét aggassunk rájuk, hiszen ezekben a napokban nem egy zárt értelmiségi piknik, vagy egy rétegimpotens “séta-tünti” zajlott, hanem ezeken túl mutatva az ellenállás sokszor egy hajszálnyira volt attól, hogy igazi politikai nyereséget érjen el egy azt minden ízében meggátolni igyekvő, hatékonyan működő rendszer ellen. 

Azzal azonban mindenképpen vigyáznék, hogy ezt “sikerként” értékeljem, hiszen ilyen nem történt. Ennek a néhány napnak az eseményei azonban világosan megmutatták, hogy milyen fajta pokollá kezd válni Magyarország, és azt is, van itt olyan erő is, ami ezzel szembe feszülne. Hogy mi történik most, annak megértéséhez a következő kérdéseket lenne érdemes áttekinteni: A 2018-as választási évben milyen gátakat tört át és milyen társadalmi erősségeket sodort magával a hatalom epeszínűen kavargó, bűzös mérgeket terjesztő árja? Hol vannak most a korlátai, ha vannak még egyáltalán ilyenek, és milyen lehetőségek maradtak, hogy szembe szálljunk a sötétséggel ami azokra a területekre borul, amiket rabigája alá gyűrt? El lehet-e érni valamit, van-e értelme az ellenállásnak?

A hatalom határai általában absztrakt képzeteket keltenek. A hatalom ott van a fejekben: a döntéseinkben a félelmeinkben és szorongásainkban. Ott van a szocializációnkban, melynek során megtanuljuk áthárítani a döntéseinkkel járó felelősséget a külvilágra, a törvényekre melyeket “be kell tartani”. Ez a hatalom sokszor absztrakt és lecsúszik róla a fogásunk. Mert hát hogyan támad neki az egyén az oktatási rendszernek? Vagy az egészségügynek? Az igazságtalanságok kiváltotta düh a rendszer elleni tehetetlenség érzésévé változik így végső soron csak saját korai elhalálozásunkat sietteti, amivel tulajdonképpen a rendszer működtetőinek nyújt segítséget, hiszen megszűnésünk miatt nem kell hogy kifizessék a nyugdíjunkat, vagy az orvosi ellátásunkat. Ez talán már sértően cinikusnak tűnik? Nos, egy olyan rendszerről írok, ami ennél nagyságrendekkel cinikusabb dolgokat is állított már. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a megközelítés és ennél sokkal cifrábbak elhangzottak háttérbeszélgetésekben.

Ne feledjük, arról a hatalomról értekezünk mely az embereket rossz esetben problémaként, jobb esetben “erőforrásokként” kezeli! (lásd: Emberi Erőforrások minisztériuma) Tény, hogy a rendszer egyrészt a Kádár korban is virágzó úr-hűbéres viszonyokat próbálja visszaállítani. Ami ennél sokkal aggasztóbb, hogy a kora XXI. századi poszthumanista virradás korában a nyugati humanizmussal szembenálló antihumanista tendenciákat követi. Ahol az emberi lények értéke nem több mint erőforrás, ahol boldog nem lehet senki ember, hanem csak az intézmények boldogulhatnak. Ahol mindenki azért dolgozik, szakad meg és gyűlöli a szomszédját, hogy a vezetője, a miniszterelnök politikusosat játszhasson a nemzetközi homokozóban, ott már csak egyetlen valóban teljes értékű emebernek tekinthető lény maradt a rendszerben, maga a “tisztelt vezető”. Mindenki más csak egy droid, vagy azzá kell hogy legyen végül, hisz más szerepe igazából nincs. Így teljesítheti csak be célját, és válhat aktív tagjává az összeszerelő üzemmé váló országnak. Ismerősen hangzik, vagy még mindig cinikusnak tűnök?

De lássuk tovább. Magyarország legjobb kutató egyetemének (CEU) elüldözése, vagy a Magyar Tudományos Akadémia leszalámizása egyértelmű következménye ennek a gondolkodásmódnak. Az emberi tudás haszontalan és nem kifizetődő, hogyha nemzetközi helyezkedéssel is meg lehet szerezni azokat a technológiákat, amik végül a társadalom teljes kontrolljához vezetnek. A dehumanizálás és embertárggyá változás ellen már nem sok mindent tehetünk. Az egyéneket védő eszközöket hatástalanították(demokráciát!), a törvényeket (amiknek ugye engedelmeskednünk kell) a saját szájízükre szabták(ne lásd hogy lopok!), a nyilvánosságot az ország egy jelentős része számára elérhetetlenné tették (hazudik a TV!). 2018 végén ráadásul a konteókkal kapcsolatban bizonytalankodók számára is világos jelzések érkeztek arról, hogy itt nincsen semmilyen háttérhatalom. Igazából nem számíthatunk Soros Györgyre vagy az USA-ra, a gyíkemberekre vagy a télapóra, hogy megvédjék azt, ami nekünk, magyaroknak érték! Lehet szó az egészségünkről, a szabadidőnkről, a tudásunkról sőt az európai szinten is kiemelkedő tudástőkével rendelkező néhai amerikai egyetemünkről is, hiszen annak kiebrudalására után az Amerikai Egyesült Államok magyarországi képviselője mindössze annyit tudott mondani: “Sajnálatos”. Egyedül vagyunk és magától nem fog semmi megváltozni, nem lesznek csodák, nem lesz változás. Az egyetlen reményünk, hogy megtanulunk játszani azon a pályán, amin az ellenségünk. Megtanuljuk mi az a politika. 

Sajnálatos módon azonban ismerőseim és barátaim körében azt a gyakori tévedést tapasztaltam, miszerint a politika, vagy politizálás nem más, mint a rendszer szidása, esetlegesen egy jó kurvaanyázás, majd a saját frusztrációnk miatti sárga földig lealjasulás tetszetős keveréke. Bár a mindent átható tehetetlenség érzete miatt jelentkező időszakos frusztrációk engem is arra hajtanak, hogy időnként csatlakozzak ehhez az össznemzeti rituáléhoz szeretném kiemelni, hogy a politika csinálás nem ezt jelenti! Ne legyünk szemérmesek: a politizálás nem más, mint a zsarolási potenciál megtalálása majd nyomás gyakorlása. A 2018 végén történt tüntetéseket abból a szempontból látom lényegesnek és újszerűnek, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy vannak szereplők, akik ezt elkezdték megérteni, sőt elkezdtek játszani vele, hogy mit is lehet csinálni azokkal a feszültségekkel, amiket az igényeik egy nagy részének totális leszarása keltett az emberekben.

Én megrendülten állok azzal szemben, hogy hol tartunk és személy szerint én is hol tartok. Amit a felsőoktatásban eltöltött évek alatt tanultam az alkalmassá tesz arra, hogy a maga összetettségében értsem és értelmezzem a nyugati típusú demokratikus berendezkedések előnyeit és hátrányait. Újságírói hivatásom, mint egy hűségeskü, arra kötelezne, hogy akárcsak a szentséget védő praetorianus magam is őrséget álljak, képességeimet pedig akár szűkebb, akár tágabb nyilvánosság előtt annak a szolgálatába állítsam, hogy gátat szabjak a hatalmat kisajátítani akarók törekvéseinek. Ehhez képest az egyetlen dolog, amit ma ennek érdekében megtehetek az az, hogy az utcán egy tömeggel nekimegyek a rendőrsorfalnak. Hogy jutottunk el odáig, hogy a cselekvés lehetőségei így beszűkültek? Hogyan jutottam el odáig, hogy december 24.-én éjjel ez a szenny van a bőröm alatt és a számítógépem billentyűit nyomkodom, ahelyett, hogy arra gondolnék, amit szeretek?

Közben pedig nem tudom elfogadni, hogy ezt tényleg mi választottuk. Nem tudom elfogadni, hogy egy ennyire megosztott ország egy az én pénzemből fenntartott manipulatív gépezet szűk többséggel fenntartott diktatúrája alatt nyög. A Magyarországon élő embereket megcsalták, átverték és épp most süllyesztik őket félállati sorba. Sokan tűrik ezt az agressziót, amit nap mint nap elszenvednek abban reménykednek, hogy ez majd magától elmúlik. A nemzetközi környezet, a főnök halála, valami történik majd, amitől más lesz. De őrült az, aki ebben reménykedik, miközben múlik el a fiatalsága, miközben folyik el a vére és az élete ereje, aki kivár, amikor a saját élete és a gyerekei sorsa a tét. Aki itt 50 évesen ezekbe a kórházakba kerül szívrohammal, agyvérzéssel, rákkal, azokkal a betegségekkel, amik egy stresszben végig dolgozott élet természetes következményei, milyen eséllyel jön ki onnan úgy, hogy továbbra is teljes értékű életet tud élni? Milyen esélyekkel jön ki egyáltalán? Vagy hogyan nézhet majd a gyermekei szemébe, hogyan vállalhatja azért a felelősséget, hogy egy olyan rendszerben kell felnőniük, ahol a választásuk kimerül abban, hogy a király szeszélyének és kegyének kitett jobbágyai, vagy a multibirodalom kiégett zombijai legyenek? Hova lettek az élhető élet reményei, hova lett az, hogy önmagamért dolgozva elérhetek valamit? Hogy hagyhattuk, hogy eltűnjön? Hogy tudjuk visszaszerezni? Volt ilyen egyáltalán?

Itt van a kulcsa annak, hogy miért fontos, ami ezeken a tüntetéseken történt. Ezekről a kérdésekről, ezekről a gondolatokról kezdtem el vitatkozni másokkal azóta és ehhez hasonló gondolatokkal küzdenek sokan, hisz aki ott volt az megérezte a tömeg erejét. Biztos vagyok benne, hogy néhány ezer elszánt ember képes lehet megtörni azt az illúziót, hogy amivel szemben állunk az egy monolit. Ebben a monolitban repedések vannak, amiket meg kell találni. Amit egyre többen belátunk 2018 után, az az, hogy ez a hatalom, ebben a választási rendszerben nem győzhető le. A választási rendszert nem tudjuk megváltoztatni. A hatalmat azonban igen. Árthatunk neki, átalakíthatjuk, szétzilálhatjuk sorait. De ahhoz meg kell keresnünk azokat a repedéseket, amivel a konstrukció szétszedhető, mert nem fog csak úgy szétesni. Meg kell próbálnunk megkeresni a zsarolási potenciálokat. Meg kell tanulunk politikát csinálni, mindenkinek a saját képessége szerint és lehetőségei szerint. Mert úgy leélni egy életet, hogy hangosan üvöltözünk egy útunkat elálló zárt ajtóra, vagy esetleg időnként belerúgunk igazán dőreség volna.

Miért ajánlom, hogy Hararit olvass? Esetleg még nem is hallottál róla? Yuvel Noah Harari Sapiens című könyvében nem mutat semmi igazán forradalmit, nem ad a kezünkbe különleges társadalomtudományi felfedezéseket. Amit azonban ad, az talán még annál is értékesebb: ad ugyanis egy narratívát, egy olyan narratívát, amihez a posztmodern világban is lehet viszonyulni, és ad egy kontextust, amiben értelmezni lehet a történéseket magunk körül. Ez a kontextus nem más, mint egy interszubjektív lény, a homo sapiens, évezredek óta formálódó kommunikatív tere, amihez minden emberi individuum valamilyen formában kapcsolódik és amit minden ilyen individuum már puszta létezésével is alakít. Sőt, a vállalkozóbb kedvűek megpróbálják ezt az alakítást valamennyire tudatosan tenni, néha kevesebb, néha több sikerrel. Maga a kaland ettől válik személyessé, és mi tagadás magam is erre neveztem be ebben az életben. 

Ami azonban igazán izgalmassá teszi ezt a (valójában két) könyvet az az, hogy a történet narratívája lehetőséget ad, hogy helyezkedjünk hozzá képest. Engem az ELTE-BTK osztatlan szakpáros képzésén tanítottak részben újságírónak részben művészettörténésznek. Az elmúlt években kísérleti színházakkal és a reneszánsz Itáliával foglalkoztam, mindkét esetben központi kérdésnek tekintettem az emberiesség és az igazságosság fogalmának újraértelmezéseit. Ez a hozzáállásom az ami arrafelé sodor, hogy egy tágan érzelmezett emberi nézőpontba helyezkedve próbáljam elmesélni a történeteimet.

Semmi olyasmiről nem akarok itt írni, ami szándékosan túl bonyolult vagy a Sapiens nélkül érthetetlen. Utóbbira azonban úgy tekintek, mint a világ egyik, bár korántsem az egyetlen, elgondolkodtató rendszerezésére, egy összefoglalóra, ami sokat könnyíthet abban, hogy megtaláljuk a közös nyelvet, ha esetleg vitatkozni támad kedvünk. Ezen túl pedig közel áll hozzám, ezért örömmel emelem ki most, amikor tulajdonképpen csak próbálom formába önteni, hogy milyen szándékok vezetnek, amikor elkezdjek újra nyilvánosan írogatni. Fontosnak tartom még azt is elmondani, hogy ezeket az írásokat azért teszem közzé, mert szükségem van egy felületre ahol megoszthatom a saját emberi nézőpontomat, amiről egyre inkább azt érzem, hogy több irányból is ostrom alatt áll. Bízom benne, hogy vannak még tágabb körben is olyanok, akik kapcsolódni tudnak ahhoz, amit a létezésről, a cselekvésről és a világról gondolok. Bízok benne, hogy ebből sikerül átmentenünk valamit a jövőbe. Bármi is várjon ránk.