Mostanában baráti beszélgetésekben próbáltam megtalálni, hogy hogyan is érzem magam a járvány hozta elszigeteltség közepén. Beszéltünk a szorongásokról, kiút keresésről, arról hogy mennyire könnyen ítélkezni kezdett mindenki és mennyire tehetetlen és szikkadt időszakká változott ez a törés. Próbáltam több történeten, mesén allegórián keresztül felfedezni a mélységeit ennek és a jövőtől való félelmeimnek és így jutottam, el Inanna (Innin vagy Ishtar) alvilágra szállásának történetéig. A maga őszinteségével és vadságával nagyon megfogott, ezért megpróbálom egy gyors nyersfordításban a saját szavaimmal kiegészítve könnyen elérhetővé tenni. Több változat közül számomra a leghatásosabb az i.e VII-X. századból származó akkád változat, mely esszenciájába sűríti a mese legfontosabb pontjait.

A történet Inannáról szól, a sumér panteon szenvedélyek hajtotta női istenéről. Inanna isten az élet élvezetét természetesen megélő lény, a szex a termékenység és a harc istennője, az igazságosság szószólója, a játszmák állandó győztese, az ég leánya, aki nem ismer lehetetlent. Inanna csellel és fortéllyal szerezte meg a ma’-kat azokat az esszenciákat, amikkel az emberek az isteneket felruházták. Ez az ő egyik története. Vándorlásai során egyszer furcsa hangot hallott, saját vére Ereskigal szólt hozzá birodalmából Kurnugi’a az alvilág országából. A világnak ezt a részét nem ismerte, hatalma felette még nem volt.

Arra vette hát az útját a sötétség háza felé, ahonnan nem lép ki többet, ki oda belép, ahonnan az út vissza nem vezet. Abba a birodalomba, ahova nem jut be fény, ahol port és agyagot esznek, hol mindig a sötétségben ülnek, és testüket tollak fedik akár a madarakét. Amikor a poros kapu elé ért Inanna hetykén szólt az őrnek.

Azt mondta: tárd fel a kapukat előttem! Ha nem engedsz be, ledöntöm az ajtót széttöröm a zárakat, sőt kimozdítom az ajtófélfát is az egész kaput odébb lököm, feltámasztom a holtakat, hogy felemésszék az élőket és számosabbak legyenek náluk!

A kétségbeesett kapuőr könyörögve kérte várjon egy kicsit, míg a szavakat elismétli Ereskigal királynőnek. Belépve mondja is neki rögtön, hogy a testvére Inanna van itt, ő, aki a nagy vadász hurkokat tartja, aki a végtelen mély Apsu szakadékát görgeti Ea előtt.

Erre színt vált Ereskigal arca, olyan lesz mint egy levágott tamariska, szája sötét mint a vízi-nádas. Milyen májfájás hajthatta ide? Mi volt a szívében ami erre az útra hozta? Hát mostantól már nekem is a száműzött ősi bírák (Anunnaki) sorsa szerint kell majd innom a vizet? Kenyérként kell ennem az agyagot? Sörnek hívom majd a zavaros vizet? Mostantól könnyeket ejtsek majd az ifjakért, akik hátrahagyják a feleségüket vagy a lányokért, akiket házastársuk kebeléről tépnek le? Netán a gyenge fiatalért akit napjainak teljessége előtt vezettek el? Jól van hát kapuőr vezesd őt ide, de az ősi szabályoknak megfelelően bánj vele!

Kinyitotta hát a kaput az őr és így invitálta: Lépj be hölgyem, Inanna, hadd gyönyörködjön rajtad Kurnugi’a és teljen meg örömmel a jelenlétedtől Kutha palotája.

Hét kapun kísérte keresztül az őr, azonban minden kapunál le kellett, hogy vessen egy ma’-t ahogy azt alvilág szabályai kimondták. Levette hát a nagy koronát a fejéről, a fülbevalókat a füléből, a gyöngyöket a nyakából. Levette a brossát a kővel kirakott övét és levette a karkötőket karjáról és lábáról. Végül az utolsó kapunál egyszerű vászonköntösét is le kellett vetnie és anyaszült meztelen lépett a trónterembe.

Ereskigal meglátta őt teljes valójában és remegni kezdett, Inanna gondolkodás nélkül fölé emelkedett. Ekkor Ereskigal szája munkába lendült, Namtarhoz legfőbb miniszteréhez szólt: Namtar menj be a palotámba és ereszd rá a hatvan betegséget, ereszd őket Inannára!

Elemésztette hát a betegség Inannát, elemésztette a szemét, az oldalát a lábát, sőt a gyomrát a fejét, elemésztette végül mindenét, az egész testét!

Miután Inanna napokig nem tért vissza az alvilágból, fenn különös dolgok történtek. A bika nem hágta meg a tehenet, a csődör és a kanca nem nemzett csikókat, a lányok az utcán nem estek teherbe a fiatal fiúktól. Nyugton feküdt nyughelyén az ifjú és mellette pedig nyugalomban a lány.

Az istenek azonban közömbösnek mutatkoztak Inanna sorsa iránt és nem siettek megmentésére. Végül egy, csak egyetlen egy helyről kapott segítséget. A bölcsesség és kultúra ősi istene, Ea gyomrából egy képet hívott életre. Asusu-Namirnak (“kinek felemelkedése ragyogó”) nevezték ezt a képet, a nő-férfit ki mégsem egyik, sem másik. Menj hát Asusu-Namir és dugd az arcod Kurnugi’a az alvilág kapujába! Nyissák ki mind a hét kaput az arcodba, lásson Ereskigal és gyönyörködjön az arcodba és amikor szíve lehiggadt és kedve boldog vedd tőle a nagy istenek esküjét! Majd emeld fel fejed a tömlőre és mondjad: “Ó Hölgy csak adasd nekem azt a tömlőt, így aztán majd ihatok belőle!”

Amikor azonban ezt Ereskigal meghallotta összeszorította a combját és az ujjába harapott. “Olyat kérsz tőlem, amilyet kérni nem szabad Asusu-Namir ezért nagy átkot mondok rád: trágya legyen a kenyered, a csatorna leve az italod, a falak árnyékában teljen munkád és a lépcsők legyenek lakhelyed! Részegek és szomjasok üssenek arcon!”

Majd Ereskigal szája munkába lendült és Namtarhoz miniszteréhez szólt: “Menj Namtar, terítsd be korall kővel a lépcsőt hozd elő Egalginából az Anunnakikat az ősi bírákat és ültesd őket arany trónusra! Inannát szórd meg az élet vizével és vidd el a jelenlétemtől!”

Namtar beterítette korall kővel a lépcsőt. Előhozta Egalginából az Anunnakikat és arany trónusra ültette őket. Inannát megszórta az élet vízével és elvitte őt Ereskigal jelenlététől.

Ahogy léptek kifelé a kapukon visszaadta neki először vászonköntösét, majd karkötőit, aztán kővel kirakott övét, utána brossát, aztán gyöngy nyakláncát, utána fülbevalóit, végül pedig fejére tette hatalmas koronáját.

“Váltságul kell küldened magad helyett valakit Inanna! Ha nem teszed, vissza kell térned!”

Ennyi a történet. Szerintem minden értelmezésem, csak az élményt rontaná, úgyhogy ha tetszett olvassátok el újra. Sok minden van benne.