Az egyik legizgalmasabb dolognak, a mai politikai kommunikációban a narratíva és a tények korábban elképzelhetetlen szétcsatolhatóságát találom. Tulajdonképpen a posztmodern paradigma egy fontos aspektusának a gyakorlati alkalmazása ez. Persze volt valami hasonló korábban is, hiszen az a felfedezés, hogy a narratíva eljelentékteleníti a "valóságot" egyáltalán nem új-keletű. A 20. századot mozgató ideológiák is ezzel a felismeréssel operáltak. Van azonban, amiben nagyon lényegi változás történt. Az elmúlt évszázad mindent megmozgató gondolatáramlatai ténylegesen valamilyen érték köré fonódtak, és az elitnek az ideológiába vetett rendíthetetlen hite működtette őket. Éppen ezért azonban a működésük korlátozott volt, hiszen meg kellett felelniük a saját belső logikájuknak. Ami most történik az nem ilyen. Az újfajta kommunikációnak végső soron semmilyen más célja nincs, mint hogy zajt csináljon. Ugyanis, aki csak a zajra figyel az nem veszi észre, hogy nincs is már semmi tényszerű a háttérben. 

Hogy milyen az első posztmodern elnök Amerikájában élni? Nem tudom. Azonban a hasonló panelokból építkező, felfokozott magyar propagandagépezet hatását nagyon is valóságosan érzem a bőrömön. Ezért  is jutott eszembe, hogy megosztom két régi ábrámat, amik 2016 végén készültek, mikor egy olyan barátommal üldögéltünk a Gólyában, akivel az egyetemen ismertük meg egymást. A hírekről beszélgettünk és a változásokról. 

Trump megválasztásán túl éppen akkoriban történt meg a Népszabadság váratlan bezárása. Magát a lapot soha nem olvastam rendszeresen, és még az online formáját is kicsit anakronisztikusnak éreztem, sőt időnként nevettünk az “őskövületeken” akik ott dolgoztak. Miért éltem meg mégis személyes sokként egy valószínűleg amúgy is kihalásra ítélt papírformátumú pártlap elpusztítását? A kivégzés brutalitása és váratlansága nyilván sokat hozzá tett ehhez. Pedig maga a lap sokszor legalább annyira idegesítő volt mint az a zsémbes életunt, káromkodós bácsi az első emeletről, aki ha véletlenül felrúgtuk a labdát a nyitott erkélyére soha nem adta vissza, bár anyu mindig azt mondja, hogyha nincs ott ezerkilencszáz-akárhányban akkor beszántották volna az egész kiserdőt tokkal-vonóval, aztán leshetnénk, hogy hol focizunk. Aztán persze azt is mondják, hogy amikor múltkor Marcsit éjjel követte az az alak, ő csak úgy megjelent a haramia mögött és egy olyan tockost lekevert neki, hogy a szerencsétlen csillagokat látott miközben kóvályogva próbált visszatalálni a főútra. Mondjuk utána az öreg odahugyozott a lépcsőre, mert állni nem bírt olyan részeg volt. Szóval egy intézmény volt. Aztán másnap, mint mindennap engedi be a postást, aki erre szó nélkül pofán lövi. Hát nem egy szép történet.

Hogy mennyire nem, az világosan látható abból, hogy hogyan reagált a Népszabadság régi nemezise, a lappal örökké harcban álló Magyar Nemzet. Azonnal kiadták ezt a szolidaritási nyilatkozatot. Lehet, hogy ez ma már természetesnek tűnik, akkoriban azonban olyan váratlan volt, mintha a jegesmedvék hirtelen kiálltak volna a globális felmelegedés pozitív hatásai mellett. A régi vágású újságírók nem véletlenül zártak össze. A kormányzati cél, a médiumok zajgyárrá alakítása már világos volt. Ami bebizonyosodott az az, hogy senki nincs biztonságban. A régi szabályok nem érvényesek, a klasszikus újságírónak pusztulnia kell, mert nincs keresnivalója ebben a rendszerben. De hogy milyen szerkezet is ez a “klasszikus újságíró”? Nos én valami ilyesmiként rajzoltam le:

Láthatjuk, hogy az újságíró különböző források szintézisét hozza létre. Feldolgozza a bemeneti narratívákat és igyekszik valami olyasmit létrehozni, ami ötvözi a szubjektív véleményeket és ezért a szereplők számára úgynevezett “igazi” konstrukcióként működik. A "zajgyáros" droidokat ezzel szemben a következőképpen tudom megmutatni:

Lényegében egyetlen bemeneti információval vannak feltöltve és ezt sokszorozzák. Épp ma olvastam egy érdekes riportot, amit az abcúg újságírói a kormánymédiában dolgozó négy fiatallal készítettek. Érdekes mert megmutatja, a megalkudás folyamatát, azt hogyan tud ez a gépezet működni. Ijesztő déja vu, a több mint egy évszázada újra és újra hasonló alkura kényszerülő magyar embereknek, ijesztő hisz nem lehet biztosan állítani, hogy ezúttal is képesek leszünk átmenteni valamit az értékeinkből.

A magyar sajtó még működő darabjai több jó anyagot közöltek az utóbbi időben arról, hogy hogyan is termelik ezt a mérget a mi pénzünkből. Ma azt láthatjuk, hogy a “nemzetstratégiai jelentőségű” Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány hogyan használja kiválóan a droidokat, hogy olyan zajt keltsen amiben nemhogy a nézőpontok értelmezése, hanem az egyszerű gondolkodás is lehetetlenné válik. Ennek a jelentősége sokkal több, mint a főnök hatalomtechnikai céljai.  Az hogy hogyan alkalmazkodunk az újfajta kommunikatív terekhez és ezek hogyan változtatják meg gondolkodásunkat, alapvető kérdéssé vált miközben egyre tudatosabban kísérletezünk önmagunk és a társadalmaink átformálásával.

Hogyan lehet reagálni? Az biztos, hogy megváltoztat minket ami most történik. A világ ismerős marad, vagy idegen lesz és sivár? Képesek leszünk megőrizni emberiességünket? Megalkudunk, megbolondulunk, megszökünk? Hiszen pontosan azokat az érzékeny receptorainkat pusztítja ez a zaj, amikkel közösségeket tudunk létrehozni, amikkel csatlakozni tudunk másfajta emberekhez és amik segítenek megosztani azt, hogy kik vagyunk. Tudunk erre immúnisak lenni? Mit tudunk feladni magunkból, hogy tovább tudjunk létezni egy ilyen világban? Lehet persze arra számítani, hogy ez "elmúlik magától", hogy csak vihar van a biliben. Ám ha jól ismertük fel, hogy napjainkban saját ismeretszerzési módjaink átalakulása történik, akkor túlélési utakat kell keresnünk a mérgező zajjal szemben, különben elveszíthetünk valamit az emberi nézőpontunkból.

Az előző írásomban a hatalom határait is igyekeztem kitapogatni, mivel nagyon fontos dolognak érzem a hatalom természetének megértését. A hatalom pontosan addig tart ameddig a narratíva. De mit lehet tenni, amikor a narratíva csak egyre hangosabb zaj próbál lenni? Mit lehet tenni amikor a közbeszéd kommunikatív tere olyanná válik mint egy szétdrogozott technobuli egy kalózok karmaiba tartó hajó gyomrában? Ez az a kérdés, amire sürgősen választ kell találnunk.  

További kapcsolódó anyagok:

• Orbán híveinek muszáj elhinni... - 444.hu, 2019. január 29.
• Index akták: A Jobboldali média térhódítása Magyarországon - index.hu 
• A legérdekesebb részek Varga István nemzeti sajtót ekéző, független sajtót magasztaló interjújából - index.hu, 2019. február 4.