Itt van hát, megérkezett. Régóta azt halljuk, hogy meg fog. Na persze hallottuk ezt a madárinfluenzáról, a SARS-ról a MERS-ről (milyen jól hangzik ez a kettő magyarul, nemigaz?). Láthattuk ahogy a társadalom nagy része pillanatok alatt kiváló virológussá képezte magát, néztük ahogy megvadult ember-sáskák tarolják le a szupermarketek polcait (képzeld, ott hagytak egy lisztet! Tényleg? Hát ilyet sem hallottam még! nevettek össze egyszer az árufeltöltők a hátam mögött). Szóval éppen kezdett az otthonos, jajj de hülyék is ezek a mást gondoló emberek diskurzus kialakulni, amikor hirtelen jött a bejelentés: kihirdetik a vészhelyzetet, bezárnak az egyetemek, majd két nappal később az iskolák… Puff! Hirtelen megfagyott a levegő.
Mivel én sajnos, ellentétben a nagy többséggel, nem vagyok jól képzett virológus, nem tisztem megítélni, hogy melyik intézkedés megfelelően arányos és melyik nem. Látom, hogy van egy világos globális üzenet a fertőzési görbe kilapításáról, amit üdvösnek tartok, hiszen ezzel valószínűleg idős emberek tömegeit menthetjük meg. A napokban oly divatossá vált szociális távolságtartást is egy jól megfogalmazott elvnek tartom, hiszen az a célja, hogy ezt elősegítse. Azt is gondolom, hogy nem valósak azok az itthoni esetszámok, amiket látunk, hiszen Magyarországon a tesztelést még most is csak akkor végzik el, ha nagyon szűk feltételek teljesülnek. Ám igazából nem erről akarok írni.
Ami igazán érdekel az a helyzet váratlansága, újdonsága és ennek a rövid és hosszútávú lélektani hatásai. A március 11.-i és 13.-i dupla sokk ugyanis szemmel láthatóan felborította a magyar társadalmat, egy kicsit mindenki “kizökkent a józan eszéből”. Mi lesz most? Mi lesz most velünk? - kérdezik szorongva. És bizony nem tudjuk. És nincs aki igazi válaszokat adjon. A turizmusnak kampec, mondta a főnök kicsit hanyagul, majd beleköhögött a bal tenyerébe. Izgi, mi?
Úgy tűnik, hogy ez a válság több olyan őrült dolgot is ki fog kényszeríteni, amiről évek óta vitázunk a háttérben, ám a világ nagy része számára eddig csak furcsa fantazmagóriáknak tűntek. Meg fogjuk nézni, hogyan funkcionál egy társadalom a tömeges távmunkában. Vagy legalább azt, hogy mi történik, ha feladjuk a napi 8 munkahelyen töltött óra koncepcióját. Aztán persze azt is, hogy mi lesz, ha a gyerekekre és a szülőkre bízzuk a tanulást? Meg úgy alapból, egyáltalán mi történik, ha a szétesett diszfunkcionális magyar családjainkat hetekre összezárjuk a lakásaiba? Egyáltalán mi lesz velünk, a rengeteg lelki beteggel, függővel, felgyorsult 21. századi Duracell nyuszikkal, ha hirtelen nem szívja le az összes energiánkat az agyatlan rohanás? Na ugye, hogy izgalmas?
Stílusosan kapjuk ezt a március 15.-ét, a forradalom ünnepét, hiszen forradalom tört ki a mindennapjainkban.
Az emberek az első sokk után szembesülni fognak azzal, hogy hirtelen nagyon sok idejük maradt magukra és a legszűkebb köreikre. Mire fogják ezt az időt használni? Amikor a karanténba ragadt olasz barátaimmal beszélgetek a Facebookon, azt mesélik, hogy rajzolnak, gitároznak, írnak otthon. Na meg persze nézik a TV-t. Eleonora Perugiában épp egy dokumentumfilmet a Habsburgokról. Mert megteheti. Én pedig végre blogot írok. Amire pedig már hónapok óta nem volt időm. Jó, mi?
Tiszta móka és kacagás lenne akkor ez a koronavírus? Persze, hogy nem. Ami így meg tudja borítani a világot az ijesztő és próbára teszi az ellenálló képességünket. Mint társadalomét és mint egyénekét is. Nem állítom, hogy nem szorongok. Nem állítom, hogy nem figyelem néha aggódva a saját köhögésemet, vagy a körülöttem lévőkét. És féltem azokat is akiket szeretek. De a félelem nagyon veszélyes tud lenni, hogyha veszélyes vagy irracionális döntésekre sarkall.
A mai napot azzal töltöttem, hogy az évek óta daganatos betegséggel küzdő anyukámat próbáltam meggyőzni róla, hogyha a Lufthansa még repülni fogja azt az útvonalat, akkor talán célszerű lenne kimennie Frankfurtba arra a kezelésre, ami segít életben maradnia. De a félelme tapintható volt: mi lesz ha karanténba rakják egy ponton? Mi lesz, ha elkapja a vírust? No, itt éreztem, hogy elveszett a racionalitás. Van egy vírusunk, ami az esetek 20%-ban egy veszélyes lefolyású betegséget okoz és 1-5%-ban a halál jár a nyomában. Akiket learat, azok javarészt a legidősebb korosztály. Anyukám 60 éves, és a körülményekhez képest nagyon jó állapotú az immunrendszere. Persze, hogy ez egy átlagosnál kockázatosabb utazás a pánikba boruló Európán keresztül. De ahhoz képest, ami szinte biztosan vár rá, ha ezt nem teszi meg, a kockázatok finoman szólva is jelentéktelenek. Veszélyes lehet a félelem, mi?
Az igazi változás mindig félelmetes, és ezt most velünk együtt tömegek fogják a saját bőrünkön érezni! Változás lesz a mindennapjainkban, magában a napi ritmusunkban és a terveinkben is, és megváltozik a jövőképünk is. Egy igazi járvány az egy olyan dolog, amiről vannak olvasott vagy a filmekben látott élményeink, de Európában, a ma élő emberek közül, még csak nagyon kevesen tapasztalták meg valaha is a súlyát. Végső soron rajtunk múlik, hogy mit kezdünk azzal az új életmóddal, amit ránk kényszerít. Rajtunk múlik, hogy kihasználjuk-e végre ezt az ingyen kapott időt, amiért oly régóta könyörgünk. Sőt, nem csak személyes időt kapunk, hanem tisztább levegőt, kisebb széndioxid kibocsátást, és ezáltal időt nyer a bolygó élővilága is, az az élővilág amitől az egész életünk függ.
Persze bebújhatunk egy lyukba is, megrettenve, hogy valami ennyire direkt módon szembesített minket a saját halandóságunkkal! Félreértés ne essék, ez az egész ijesztő. Én is félek. Sokszor. Félek a bizonytalanságtól is. De ha hagyom hogy a félelmem uraljon, akkor rossz döntéseket fogok hozni. És nem mellesleg eldobnám a helyzet adta lehetőségeket.
Nekünk, embereknek mindig is a változáshoz való alkalmazkodóképességünk biztosította a túlélésünket ezen a bolygón. Ez a válság egy lehetőséget ad arra, hogy átalakítsuk a társadalmainkat. Ez a vírus nem a pestis vagy a fekete himlő. Használjuk ki a lehetőséget, hogy jobbá tegyük magunkat és a környezetünket. És vigyázzunk egymásra! Ne látogassuk idős rokonainkat. Ha megbetegszünk ne fertőzzük tovább barátainkat. És dőljünk végre hátra egy kicsit és lassítsunk le. Ez most el fog tartani egy darabig.
