December 12. és 17. között Budapesten megmozdulások történtek a már évek óta leplezetlenül autoriter rendszert építő magyarországi kormánypárt ellenében. A “FIDESZ - Magyar Polgári Szövetség” (sic!) által uralt pályán a lázadók maréknyi, javarészt bár nem kizárólag töketlen idiótákból álló csoportja megpróbálkozott a lehetetlennel: politikai cselekvést felmutatni a totális ellenerővel szemben. 

Bár ez a próbálkozás végső soron nem járt sikerrel, a továbbiakban szeretném megmutatni hogy ez a pár nap sem nem egy katasztrofális vereség, sem pedig egy haszontalan melodráma története. Ellenkezőleg: a megfelelő elemeket kibontva világossá válik, hogy a történések megérdemlik hogy egyfajta “eredményes kudarc” címkét aggassunk rájuk, hiszen ezekben a napokban nem egy zárt értelmiségi piknik, vagy egy rétegimpotens “séta-tünti” zajlott, hanem ezeken túl mutatva az ellenállás sokszor egy hajszálnyira volt attól, hogy igazi politikai nyereséget érjen el egy azt minden ízében meggátolni igyekvő, hatékonyan működő rendszer ellen. 

Azzal azonban mindenképpen vigyáznék, hogy ezt “sikerként” értékeljem, hiszen ilyen nem történt. Ennek a néhány napnak az eseményei azonban világosan megmutatták, hogy milyen fajta pokollá kezd válni Magyarország, és azt is, van itt olyan erő is, ami ezzel szembe feszülne. Hogy mi történik most, annak megértéséhez a következő kérdéseket lenne érdemes áttekinteni: A 2018-as választási évben milyen gátakat tört át és milyen társadalmi erősségeket sodort magával a hatalom epeszínűen kavargó, bűzös mérgeket terjesztő árja? Hol vannak most a korlátai, ha vannak még egyáltalán ilyenek, és milyen lehetőségek maradtak, hogy szembe szálljunk a sötétséggel ami azokra a területekre borul, amiket rabigája alá gyűrt? El lehet-e érni valamit, van-e értelme az ellenállásnak?

A hatalom határai általában absztrakt képzeteket keltenek. A hatalom ott van a fejekben: a döntéseinkben a félelmeinkben és szorongásainkban. Ott van a szocializációnkban, melynek során megtanuljuk áthárítani a döntéseinkkel járó felelősséget a külvilágra, a törvényekre melyeket “be kell tartani”. Ez a hatalom sokszor absztrakt és lecsúszik róla a fogásunk. Mert hát hogyan támad neki az egyén az oktatási rendszernek? Vagy az egészségügynek? Az igazságtalanságok kiváltotta düh a rendszer elleni tehetetlenség érzésévé változik így végső soron csak saját korai elhalálozásunkat sietteti, amivel tulajdonképpen a rendszer működtetőinek nyújt segítséget, hiszen megszűnésünk miatt nem kell hogy kifizessék a nyugdíjunkat, vagy az orvosi ellátásunkat. Ez talán már sértően cinikusnak tűnik? Nos, egy olyan rendszerről írok, ami ennél nagyságrendekkel cinikusabb dolgokat is állított már. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a megközelítés és ennél sokkal cifrábbak elhangzottak háttérbeszélgetésekben.

Ne feledjük, arról a hatalomról értekezünk mely az embereket rossz esetben problémaként, jobb esetben “erőforrásokként” kezeli! (lásd: Emberi Erőforrások minisztériuma) Tény, hogy a rendszer egyrészt a Kádár korban is virágzó úr-hűbéres viszonyokat próbálja visszaállítani. Ami ennél sokkal aggasztóbb, hogy a kora XXI. századi poszthumanista virradás korában a nyugati humanizmussal szembenálló antihumanista tendenciákat követi. Ahol az emberi lények értéke nem több mint erőforrás, ahol boldog nem lehet senki ember, hanem csak az intézmények boldogulhatnak. Ahol mindenki azért dolgozik, szakad meg és gyűlöli a szomszédját, hogy a vezetője, a miniszterelnök politikusosat játszhasson a nemzetközi homokozóban, ott már csak egyetlen valóban teljes értékű emebernek tekinthető lény maradt a rendszerben, maga a “tisztelt vezető”. Mindenki más csak egy droid, vagy azzá kell hogy legyen végül, hisz más szerepe igazából nincs. Így teljesítheti csak be célját, és válhat aktív tagjává az összeszerelő üzemmé váló országnak. Ismerősen hangzik, vagy még mindig cinikusnak tűnök?

De lássuk tovább. Magyarország legjobb kutató egyetemének (CEU) elüldözése, vagy a Magyar Tudományos Akadémia leszalámizása egyértelmű következménye ennek a gondolkodásmódnak. Az emberi tudás haszontalan és nem kifizetődő, hogyha nemzetközi helyezkedéssel is meg lehet szerezni azokat a technológiákat, amik végül a társadalom teljes kontrolljához vezetnek. A dehumanizálás és embertárggyá változás ellen már nem sok mindent tehetünk. Az egyéneket védő eszközöket hatástalanították(demokráciát!), a törvényeket (amiknek ugye engedelmeskednünk kell) a saját szájízükre szabták(ne lásd hogy lopok!), a nyilvánosságot az ország egy jelentős része számára elérhetetlenné tették (hazudik a TV!). 2018 végén ráadásul a konteókkal kapcsolatban bizonytalankodók számára is világos jelzések érkeztek arról, hogy itt nincsen semmilyen háttérhatalom. Igazából nem számíthatunk Soros Györgyre vagy az USA-ra, a gyíkemberekre vagy a télapóra, hogy megvédjék azt, ami nekünk, magyaroknak érték! Lehet szó az egészségünkről, a szabadidőnkről, a tudásunkról sőt az európai szinten is kiemelkedő tudástőkével rendelkező néhai amerikai egyetemünkről is, hiszen annak kiebrudalására után az Amerikai Egyesült Államok magyarországi képviselője mindössze annyit tudott mondani: “Sajnálatos”. Egyedül vagyunk és magától nem fog semmi megváltozni, nem lesznek csodák, nem lesz változás. Az egyetlen reményünk, hogy megtanulunk játszani azon a pályán, amin az ellenségünk. Megtanuljuk mi az a politika. 

Sajnálatos módon azonban ismerőseim és barátaim körében azt a gyakori tévedést tapasztaltam, miszerint a politika, vagy politizálás nem más, mint a rendszer szidása, esetlegesen egy jó kurvaanyázás, majd a saját frusztrációnk miatti sárga földig lealjasulás tetszetős keveréke. Bár a mindent átható tehetetlenség érzete miatt jelentkező időszakos frusztrációk engem is arra hajtanak, hogy időnként csatlakozzak ehhez az össznemzeti rituáléhoz szeretném kiemelni, hogy a politika csinálás nem ezt jelenti! Ne legyünk szemérmesek: a politizálás nem más, mint a zsarolási potenciál megtalálása majd nyomás gyakorlása. A 2018 végén történt tüntetéseket abból a szempontból látom lényegesnek és újszerűnek, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy vannak szereplők, akik ezt elkezdték megérteni, sőt elkezdtek játszani vele, hogy mit is lehet csinálni azokkal a feszültségekkel, amiket az igényeik egy nagy részének totális leszarása keltett az emberekben.

Én megrendülten állok azzal szemben, hogy hol tartunk és személy szerint én is hol tartok. Amit a felsőoktatásban eltöltött évek alatt tanultam az alkalmassá tesz arra, hogy a maga összetettségében értsem és értelmezzem a nyugati típusú demokratikus berendezkedések előnyeit és hátrányait. Újságírói hivatásom, mint egy hűségeskü, arra kötelezne, hogy akárcsak a szentséget védő praetorianus magam is őrséget álljak, képességeimet pedig akár szűkebb, akár tágabb nyilvánosság előtt annak a szolgálatába állítsam, hogy gátat szabjak a hatalmat kisajátítani akarók törekvéseinek. Ehhez képest az egyetlen dolog, amit ma ennek érdekében megtehetek az az, hogy az utcán egy tömeggel nekimegyek a rendőrsorfalnak. Hogy jutottunk el odáig, hogy a cselekvés lehetőségei így beszűkültek? Hogyan jutottam el odáig, hogy december 24.-én éjjel ez a szenny van a bőröm alatt és a számítógépem billentyűit nyomkodom, ahelyett, hogy arra gondolnék, amit szeretek?

Közben pedig nem tudom elfogadni, hogy ezt tényleg mi választottuk. Nem tudom elfogadni, hogy egy ennyire megosztott ország egy az én pénzemből fenntartott manipulatív gépezet szűk többséggel fenntartott diktatúrája alatt nyög. A Magyarországon élő embereket megcsalták, átverték és épp most süllyesztik őket félállati sorba. Sokan tűrik ezt az agressziót, amit nap mint nap elszenvednek abban reménykednek, hogy ez majd magától elmúlik. A nemzetközi környezet, a főnök halála, valami történik majd, amitől más lesz. De őrült az, aki ebben reménykedik, miközben múlik el a fiatalsága, miközben folyik el a vére és az élete ereje, aki kivár, amikor a saját élete és a gyerekei sorsa a tét. Aki itt 50 évesen ezekbe a kórházakba kerül szívrohammal, agyvérzéssel, rákkal, azokkal a betegségekkel, amik egy stresszben végig dolgozott élet természetes következményei, milyen eséllyel jön ki onnan úgy, hogy továbbra is teljes értékű életet tud élni? Milyen esélyekkel jön ki egyáltalán? Vagy hogyan nézhet majd a gyermekei szemébe, hogyan vállalhatja azért a felelősséget, hogy egy olyan rendszerben kell felnőniük, ahol a választásuk kimerül abban, hogy a király szeszélyének és kegyének kitett jobbágyai, vagy a multibirodalom kiégett zombijai legyenek? Hova lettek az élhető élet reményei, hova lett az, hogy önmagamért dolgozva elérhetek valamit? Hogy hagyhattuk, hogy eltűnjön? Hogy tudjuk visszaszerezni? Volt ilyen egyáltalán?

Itt van a kulcsa annak, hogy miért fontos, ami ezeken a tüntetéseken történt. Ezekről a kérdésekről, ezekről a gondolatokról kezdtem el vitatkozni másokkal azóta és ehhez hasonló gondolatokkal küzdenek sokan, hisz aki ott volt az megérezte a tömeg erejét. Biztos vagyok benne, hogy néhány ezer elszánt ember képes lehet megtörni azt az illúziót, hogy amivel szemben állunk az egy monolit. Ebben a monolitban repedések vannak, amiket meg kell találni. Amit egyre többen belátunk 2018 után, az az, hogy ez a hatalom, ebben a választási rendszerben nem győzhető le. A választási rendszert nem tudjuk megváltoztatni. A hatalmat azonban igen. Árthatunk neki, átalakíthatjuk, szétzilálhatjuk sorait. De ahhoz meg kell keresnünk azokat a repedéseket, amivel a konstrukció szétszedhető, mert nem fog csak úgy szétesni. Meg kell próbálnunk megkeresni a zsarolási potenciálokat. Meg kell tanulunk politikát csinálni, mindenkinek a saját képessége szerint és lehetőségei szerint. Mert úgy leélni egy életet, hogy hangosan üvöltözünk egy útunkat elálló zárt ajtóra, vagy esetleg időnként belerúgunk igazán dőreség volna.