Emberi Nézőpont

2019-ben szünetet tart a Tű Fokán Művészeti Fesztivál

2019. április 30. - Etinarcadiaego

Az alábbi bejegyzés a 2013 és 2018 között megrendezésre került Tű Fokán Művészeti Fesztivál szüneteltetésének okairól szól. Az írás azért kerül itt közlésre, mert a fesztiválnak jelenleg nincsen alkalmas felülete ilyen terjedelmű szöveg közlésére, és ésszerűbb egy már létező oldalon megosztani azt, mint újabb soha nem frissülő teret regisztrálni neki. A fesztivál filozófiája nem feltétlenül tükrözi az ezen a blogon megjelenő többi írás mondanivalóját, a blog azonban közösséget vállal és teret ad annak, amit a fesztivál mindig is képviselt.

A Tű Fokán Művészeti Fesztivál életem egyik hihetetlenül izgalmas kalandja. Gyakorlatilag az eleje óta részt vettem benne, ott voltam amikor formát adtunk neki, sőt a 2016-os összeomlás után két éven keresztül az én kezembe került a működtetése. Egy könyvet tudnék megtölteni a tanulságokkal és tapasztalatokkal, a mesékkel az anekdotákkal, és a fogcsikorgatva végigtolt hónapokkal amik lehetővé tették, hogy ez a Don Quiote vándorcirkusz újra és újra létrejöjjön. Gyakorlatilag mindig széllel szembe mentünk. Ez hozta a báját és az állandó bizonytalanságát is a dolognak. A lelkiállapot amiben működnünk kellett az sokszor szürreális volt. Sosem tudtuk előre mi fog történni de biztosak voltunk benne, hogy meg tudjuk oldani, mert meg kellett oldanunk. Mindig.

A dolog java része infrastruktúra management volt. A fesztivál mind a két helyszíne, maga Cserhátszentiván is, de különösen Garáb őrületes kihívásokat tartogatott. Víz, áram, komposztbudik, étkeztetés, kocsma, ezt mind a semmiből kellett létrehozni. Mindeközben fenntartottunk egy kísérletező és különleges zenei és közösségi programsorozatot. Ehhez hihetetlen emberek kellettek. Olyan különleges, elszánt és a világra nyitott egyének akik képesek voltak beletenni a saját energiájukat mert hittek benne, hogy amit csinálunk azáltal a világ végső soron egy jobb hely lesz. Ez egy olyan projekt, amiből nem lett státuszunk nem lett pénzünk hanem adni próbáltunk valamit, mutatni egy víziót egy alternatívát arra, hogy milyen lelkiállapotban is lehetne létezni.

És az az igazság, hogy most egy kicsit elfogytunk. Egyrészt elfogytunk mi a szervezők. Sok oka van annak, hogy miért, ki hol indult el másfelé és ki hol kötött ki. De 2018-ra megrendült a váz, amire építkezhetünk. És elfáradtak azok az emberek akik ezt újra és újra megépítenék. Teszem hozzá, hogy nemcsak nálunk, hanem több helyen is ahol hasonló emberi léptékű projekteket akartak megvalósítani. Úgy tűnik, hogy ez a ritmus nem vonzó itt és most, hogy valami hiányzik abból amit csinálunk. Hogy ennek a mindent elárasztó iparosított fesztivál termelés-e az oka, vagy egyszerűen a megváltozó szórakozási szokások azt nem tudnám megmondani. Biztos, hogy az emberek mindig is nyitottabbak voltak az instant élményekre, de mi tudatosan egy szűkebb réteget céloztunk meg azt feltételezve, hogy vannak akik hajlandóak beleinvesztálni az energiáikat egy több napos együttlétbe és igazunk  is volt. Az egész Tűfokán élményt mindig ezt szem előtt tartva terveztük meg. Az eladott jegyek számán azonban az látszott, hogy ez a réteg lassan eltűnik. 2018 jegyeladási számai minden korábbit alulmúltak. Eljutottam odáig, hogy kimondjam ennek így nincs értelme.

Egyrészt nincs értelme rutinból megismételni az eddigieket. Pedig mi sem volna egyszerűbb, hiszen nagyon gyakorlottak lettünk és nagyon sok minden csípőből megy. Ennek ellenére sok munka és nagyon sok pénz kell ahhoz, hogy a gépezet működjön. Az állandóan veszteséges fesztiválnak legalább közelítenie kéne a nullszaldó felé, nem pedig újra távolodnia tőle. Nem tudom lejjebb szorítani a költségeket, így is nevetséges áron szerzek nemzetközi fellépőket és különleges magyar zenéket, de elfogynak a szívességeim és elfogy a levegő.

Másrészt ha folyton csak dolgozunk, akkor nem látjuk meg, hogy hol van a hiba. Lehet, hogy amit akarunk, annak nem a legjobb médiuma egy fesztivál? Lehet, hogy amit akarunk ahhoz valami egészen másfajta formátum és ötlet kell? Kicsit fájó szívvel jutottam arra, hogy érdemesebb hátra lépni egyet és átgondolni hogy mibe érdemes energiát rakni és minek van létjogosultsága. Ezért aztán 2019-ben a hagyományos formában biztosan nem kerül megrendezésre a Tű Fokán Fesztivál.

De azt is szeretném leszögezni, hogy már pusztán az én fejemben is rengeteg terv és ötlet kering, és hiszek benne, hogy újfajta és izgalmas projektek fognak kinőni abból, amit itt tanultunk. Az álom, az érzés, az emberi kapcsolódások lehetőségének megteremtése továbbra is változatlanul központi kérdés a fejemben. Hiszem, hogy csak akkor lehetünk igazán emberek hogyha valamilyen közösségben, vagy laza szövetségben működünk együtt. És csak azt tudom ígérni, hogy a jövőben is fogok olyan terek megteremtésén dolgozni, ahol ezt megtehetjük, és bízok benne, hogy 2020-ban újra találkozhatunk egy hasonló de mégis újfajta élmény keretében. Újra köszönök mindenkinek mindent! Ha tudtok nézzetek be Taliándörögdön július végén Lajoshoz és igyatok egy pohár jó Szent György-hegyi bort. Én ott leszek. A többit meg meglátjuk!

logo.pngErdélyi András

Mérgező zaj

Az egyik legizgalmasabb dolognak, a mai politikai kommunikációban a narratíva és a tények korábban elképzelhetetlen szétcsatolhatóságát találom. Tulajdonképpen a posztmodern paradigma egy fontos aspektusának a gyakorlati alkalmazása ez. Persze volt valami hasonló korábban is, hiszen az a felfedezés, hogy a narratíva eljelentékteleníti a "valóságot" egyáltalán nem új-keletű. A 20. századot mozgató ideológiák is ezzel a felismeréssel operáltak. Van azonban, amiben nagyon lényegi változás történt. Az elmúlt évszázad mindent megmozgató gondolatáramlatai ténylegesen valamilyen érték köré fonódtak, és az elitnek az ideológiába vetett rendíthetetlen hite működtette őket. Éppen ezért azonban a működésük korlátozott volt, hiszen meg kellett felelniük a saját belső logikájuknak. Ami most történik az nem ilyen. Az újfajta kommunikációnak végső soron semmilyen más célja nincs, mint hogy zajt csináljon. Ugyanis, aki csak a zajra figyel az nem veszi észre, hogy nincs is már semmi tényszerű a háttérben. 

trumping_noise_final.png

Hogy milyen az első posztmodern elnök Amerikájában élni? Nem tudom. Azonban a hasonló panelokból építkező, felfokozott magyar propagandagépezet hatását nagyon is valóságosan érzem a bőrömön. Ezért  is jutott eszembe, hogy megosztom két régi ábrámat, amik 2016 végén készültek, mikor egy olyan barátommal üldögéltünk a Gólyában, akivel az egyetemen ismertük meg egymást. A hírekről beszélgettünk és a változásokról. 

Trump megválasztásán túl éppen akkoriban történt meg a Népszabadság váratlan bezárása. Magát a lapot soha nem olvastam rendszeresen, és még az online formáját is kicsit anakronisztikusnak éreztem, sőt időnként nevettünk az “őskövületeken” akik ott dolgoztak. Miért éltem meg mégis személyes sokként egy valószínűleg amúgy is kihalásra ítélt papírformátumú pártlap elpusztítását? A kivégzés brutalitása és váratlansága nyilván sokat hozzá tett ehhez. Pedig maga a lap sokszor legalább annyira idegesítő volt mint az a zsémbes életunt, káromkodós bácsi az első emeletről, aki ha véletlenül felrúgtuk a labdát a nyitott erkélyére soha nem adta vissza, bár anyu mindig azt mondja, hogyha nincs ott ezerkilencszáz-akárhányban akkor beszántották volna az egész kiserdőt tokkal-vonóval, aztán leshetnénk, hogy hol focizunk. Aztán persze azt is mondják, hogy amikor múltkor Marcsit éjjel követte az az alak, ő csak úgy megjelent a haramia mögött és egy olyan tockost lekevert neki, hogy a szerencsétlen csillagokat látott miközben kóvályogva próbált visszatalálni a főútra. Mondjuk utána az öreg odahugyozott a lépcsőre, mert állni nem bírt olyan részeg volt. Szóval egy intézmény volt. Aztán másnap, mint mindennap engedi be a postást, aki erre szó nélkül pofán lövi. Hát nem egy szép történet.

Hogy mennyire nem, az világosan látható abból, hogy hogyan reagált a Népszabadság régi nemezise, a lappal örökké harcban álló Magyar Nemzet. Azonnal kiadták ezt a szolidaritási nyilatkozatot. Lehet, hogy ez ma már természetesnek tűnik, akkoriban azonban olyan váratlan volt, mintha a jegesmedvék hirtelen kiálltak volna a globális felmelegedés pozitív hatásai mellett. régi vágású újságírók nem véletlenül zártak össze. A kormányzati cél, a médiumok zajgyárrá alakítása már világos volt. Ami bebizonyosodott az az, hogy senki nincs biztonságban. A régi szabályok nem érvényesek, a klasszikus újságírónak pusztulnia kell, mert nincs keresnivalója ebben a rendszerben. De hogy milyen szerkezet is ez a “klasszikus újságíró”? Nos én valami ilyesmiként rajzoltam le:

ujsagiro-szoveg.png

Láthatjuk, hogy az újságíró különböző források szintézisét hozza létre. Feldolgozza a bemeneti narratívákat és igyekszik valami olyasmit létrehozni, ami ötvözi a szubjektív véleményeket és ezért a szereplők számára úgynevezett “igazi” konstrukcióként működik. A "zajgyáros" droidokat ezzel szemben a következőképpen tudom megmutatni:

droid.png

Lényegében egyetlen bemeneti információval vannak feltöltve és ezt sokszorozzák. Épp ma olvastam egy érdekes riportot, amit az abcúg újságírói a kormánymédiában dolgozó négy fiatallal készítettek. Érdekes mert megmutatja, a megalkudás folyamatát, azt hogyan tud ez a gépezet működni. Ijesztő déja vu, a több mint egy évszázada újra és újra hasonló alkura kényszerülő magyar embereknek, ijesztő hisz nem lehet biztosan állítani, hogy ezúttal is képesek leszünk átmenteni valamit az értékeinkből.

A magyar sajtó még működő darabjai több jó anyagot közöltek az utóbbi időben arról, hogy hogyan is termelik ezt a mérget a mi pénzünkből. Ma azt láthatjuk, hogy a “nemzetstratégiai jelentőségű” Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány hogyan használja kiválóan a droidokat, hogy olyan zajt keltsen amiben nemhogy a nézőpontok értelmezése, hanem az egyszerű gondolkodás is lehetetlenné válik. Ennek a jelentősége sokkal több, mint a főnök hatalomtechnikai céljai.  Az hogy hogyan alkalmazkodunk az újfajta kommunikatív terekhez és ezek hogyan változtatják meg gondolkodásunkat, alapvető kérdéssé vált miközben egyre tudatosabban kísérletezünk önmagunk és a társadalmaink átformálásával.

Hogyan lehet reagálni? Az biztos, hogy megváltoztat minket ami most történik. A világ ismerős marad, vagy idegen lesz és sivár? Képesek leszünk megőrizni emberiességünket? Megalkudunk, megbolondulunk, megszökünk? Hiszen pontosan azokat az érzékeny receptorainkat pusztítja ez a zaj, amikkel közösségeket tudunk létrehozni, amikkel csatlakozni tudunk másfajta emberekhez és amik segítenek megosztani azt, hogy kik vagyunk. Tudunk erre immúnisak lenni? Mit tudunk feladni magunkból, hogy tovább tudjunk létezni egy ilyen világban? Lehet persze arra számítani, hogy ez "elmúlik magától", hogy csak vihar van a biliben. Ám ha jól ismertük fel, hogy napjainkban saját ismeretszerzési módjaink átalakulása történik, akkor túlélési utakat kell keresnünk a mérgező zajjal szemben, különben elveszíthetünk valamit az emberi nézőpontunkból.

Az előző írásomban a hatalom határait is igyekeztem kitapogatni, mivel nagyon fontos dolognak érzem a hatalom természetének megértését. A hatalom pontosan addig tart ameddig a narratíva. De mit lehet tenni, amikor a narratíva csak egyre hangosabb zaj próbál lenni? Mit lehet tenni amikor a közbeszéd kommunikatív tere olyanná válik mint egy szétdrogozott technobuli egy kalózok karmaiba tartó hajó gyomrában? Ez az a kérdés, amire sürgősen választ kell találnunk.  

További kapcsolódó anyagok:

Feszültségek a rendszerben

December 12. és 17. között Budapesten megmozdulások történtek a már évek óta leplezetlenül autoriter rendszert építő magyarországi kormánypárt ellenében. A “FIDESZ - Magyar Polgári Szövetség” (sic!) által uralt pályán a lázadók maréknyi, javarészt bár nem kizárólag töketlen idiótákból álló csoportja megpróbálkozott a lehetetlennel: politikai cselekvést felmutatni a totális ellenerővel szemben. 

Bár ez a próbálkozás végső soron nem járt sikerrel, a továbbiakban szeretném megmutatni hogy ez a pár nap sem nem egy katasztrofális vereség, sem pedig egy haszontalan melodráma története. Ellenkezőleg: a megfelelő elemeket kibontva világossá válik, hogy a történések megérdemlik hogy egyfajta “eredményes kudarc” címkét aggassunk rájuk, hiszen ezekben a napokban nem egy zárt értelmiségi piknik, vagy egy rétegimpotens “séta-tünti” zajlott, hanem ezeken túl mutatva az ellenállás sokszor egy hajszálnyira volt attól, hogy igazi politikai nyereséget érjen el egy azt minden ízében meggátolni igyekvő, hatékonyan működő rendszer ellen. 

Azzal azonban mindenképpen vigyáznék, hogy ezt “sikerként” értékeljem, hiszen ilyen nem történt. Ennek a néhány napnak az eseményei azonban világosan megmutatták, hogy milyen fajta pokollá kezd válni Magyarország, és azt is, van itt olyan erő is, ami ezzel szembe feszülne. Hogy mi történik most, annak megértéséhez a következő kérdéseket lenne érdemes áttekinteni: A 2018-as választási évben milyen gátakat tört át és milyen társadalmi erősségeket sodort magával a hatalom epeszínűen kavargó, bűzös mérgeket terjesztő árja? Hol vannak most a korlátai, ha vannak még egyáltalán ilyenek, és milyen lehetőségek maradtak, hogy szembe szálljunk a sötétséggel ami azokra a területekre borul, amiket rabigája alá gyűrt? El lehet-e érni valamit, van-e értelme az ellenállásnak?

A hatalom határai általában absztrakt képzeteket keltenek. A hatalom ott van a fejekben: a döntéseinkben a félelmeinkben és szorongásainkban. Ott van a szocializációnkban, melynek során megtanuljuk áthárítani a döntéseinkkel járó felelősséget a külvilágra, a törvényekre melyeket “be kell tartani”. Ez a hatalom sokszor absztrakt és lecsúszik róla a fogásunk. Mert hát hogyan támad neki az egyén az oktatási rendszernek? Vagy az egészségügynek? Az igazságtalanságok kiváltotta düh a rendszer elleni tehetetlenség érzésévé változik így végső soron csak saját korai elhalálozásunkat sietteti, amivel tulajdonképpen a rendszer működtetőinek nyújt segítséget, hiszen megszűnésünk miatt nem kell hogy kifizessék a nyugdíjunkat, vagy az orvosi ellátásunkat. Ez talán már sértően cinikusnak tűnik? Nos, egy olyan rendszerről írok, ami ennél nagyságrendekkel cinikusabb dolgokat is állított már. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a megközelítés és ennél sokkal cifrábbak elhangzottak háttérbeszélgetésekben.

Ne feledjük, arról a hatalomról értekezünk mely az embereket rossz esetben problémaként, jobb esetben “erőforrásokként” kezeli! (lásd: Emberi Erőforrások minisztériuma) Tény, hogy a rendszer egyrészt a Kádár korban is virágzó úr-hűbéres viszonyokat próbálja visszaállítani. Ami ennél sokkal aggasztóbb, hogy a kora XXI. századi poszthumanista virradás korában a nyugati humanizmussal szembenálló antihumanista tendenciákat követi. Ahol az emberi lények értéke nem több mint erőforrás, ahol boldog nem lehet senki ember, hanem csak az intézmények boldogulhatnak. Ahol mindenki azért dolgozik, szakad meg és gyűlöli a szomszédját, hogy a vezetője, a miniszterelnök politikusosat játszhasson a nemzetközi homokozóban, ott már csak egyetlen valóban teljes értékű emebernek tekinthető lény maradt a rendszerben, maga a “tisztelt vezető”. Mindenki más csak egy droid, vagy azzá kell hogy legyen végül, hisz más szerepe igazából nincs. Így teljesítheti csak be célját, és válhat aktív tagjává az összeszerelő üzemmé váló országnak. Ismerősen hangzik, vagy még mindig cinikusnak tűnök?

De lássuk tovább. Magyarország legjobb kutató egyetemének (CEU) elüldözése, vagy a Magyar Tudományos Akadémia leszalámizása egyértelmű következménye ennek a gondolkodásmódnak. Az emberi tudás haszontalan és nem kifizetődő, hogyha nemzetközi helyezkedéssel is meg lehet szerezni azokat a technológiákat, amik végül a társadalom teljes kontrolljához vezetnek. A dehumanizálás és embertárggyá változás ellen már nem sok mindent tehetünk. Az egyéneket védő eszközöket hatástalanították(demokráciát!), a törvényeket (amiknek ugye engedelmeskednünk kell) a saját szájízükre szabták(ne lásd hogy lopok!), a nyilvánosságot az ország egy jelentős része számára elérhetetlenné tették (hazudik a TV!). 2018 végén ráadásul a konteókkal kapcsolatban bizonytalankodók számára is világos jelzések érkeztek arról, hogy itt nincsen semmilyen háttérhatalom. Igazából nem számíthatunk Soros Györgyre vagy az USA-ra, a gyíkemberekre vagy a télapóra, hogy megvédjék azt, ami nekünk, magyaroknak érték! Lehet szó az egészségünkről, a szabadidőnkről, a tudásunkról sőt az európai szinten is kiemelkedő tudástőkével rendelkező néhai amerikai egyetemünkről is, hiszen annak kiebrudalására után az Amerikai Egyesült Államok magyarországi képviselője mindössze annyit tudott mondani: “Sajnálatos”. Egyedül vagyunk és magától nem fog semmi megváltozni, nem lesznek csodák, nem lesz változás. Az egyetlen reményünk, hogy megtanulunk játszani azon a pályán, amin az ellenségünk. Megtanuljuk mi az a politika. 

Sajnálatos módon azonban ismerőseim és barátaim körében azt a gyakori tévedést tapasztaltam, miszerint a politika, vagy politizálás nem más, mint a rendszer szidása, esetlegesen egy jó kurvaanyázás, majd a saját frusztrációnk miatti sárga földig lealjasulás tetszetős keveréke. Bár a mindent átható tehetetlenség érzete miatt jelentkező időszakos frusztrációk engem is arra hajtanak, hogy időnként csatlakozzak ehhez az össznemzeti rituáléhoz szeretném kiemelni, hogy a politika csinálás nem ezt jelenti! Ne legyünk szemérmesek: a politizálás nem más, mint a zsarolási potenciál megtalálása majd nyomás gyakorlása. A 2018 végén történt tüntetéseket abból a szempontból látom lényegesnek és újszerűnek, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy vannak szereplők, akik ezt elkezdték megérteni, sőt elkezdtek játszani vele, hogy mit is lehet csinálni azokkal a feszültségekkel, amiket az igényeik egy nagy részének totális leszarása keltett az emberekben.

Én megrendülten állok azzal szemben, hogy hol tartunk és személy szerint én is hol tartok. Amit a felsőoktatásban eltöltött évek alatt tanultam az alkalmassá tesz arra, hogy a maga összetettségében értsem és értelmezzem a nyugati típusú demokratikus berendezkedések előnyeit és hátrányait. Újságírói hivatásom, mint egy hűségeskü, arra kötelezne, hogy akárcsak a szentséget védő praetorianus magam is őrséget álljak, képességeimet pedig akár szűkebb, akár tágabb nyilvánosság előtt annak a szolgálatába állítsam, hogy gátat szabjak a hatalmat kisajátítani akarók törekvéseinek. Ehhez képest az egyetlen dolog, amit ma ennek érdekében megtehetek az az, hogy az utcán egy tömeggel nekimegyek a rendőrsorfalnak. Hogy jutottunk el odáig, hogy a cselekvés lehetőségei így beszűkültek? Hogyan jutottam el odáig, hogy december 24.-én éjjel ez a szenny van a bőröm alatt és a számítógépem billentyűit nyomkodom, ahelyett, hogy arra gondolnék, amit szeretek?

Közben pedig nem tudom elfogadni, hogy ezt tényleg mi választottuk. Nem tudom elfogadni, hogy egy ennyire megosztott ország egy az én pénzemből fenntartott manipulatív gépezet szűk többséggel fenntartott diktatúrája alatt nyög. A Magyarországon élő embereket megcsalták, átverték és épp most süllyesztik őket félállati sorba. Sokan tűrik ezt az agressziót, amit nap mint nap elszenvednek abban reménykednek, hogy ez majd magától elmúlik. A nemzetközi környezet, a főnök halála, valami történik majd, amitől más lesz. De őrült az, aki ebben reménykedik, miközben múlik el a fiatalsága, miközben folyik el a vére és az élete ereje, aki kivár, amikor a saját élete és a gyerekei sorsa a tét. Aki itt 50 évesen ezekbe a kórházakba kerül szívrohammal, agyvérzéssel, rákkal, azokkal a betegségekkel, amik egy stresszben végig dolgozott élet természetes következményei, milyen eséllyel jön ki onnan úgy, hogy továbbra is teljes értékű életet tud élni? Milyen esélyekkel jön ki egyáltalán? Vagy hogyan nézhet majd a gyermekei szemébe, hogyan vállalhatja azért a felelősséget, hogy egy olyan rendszerben kell felnőniük, ahol a választásuk kimerül abban, hogy a király szeszélyének és kegyének kitett jobbágyai, vagy a multibirodalom kiégett zombijai legyenek? Hova lettek az élhető élet reményei, hova lett az, hogy önmagamért dolgozva elérhetek valamit? Hogy hagyhattuk, hogy eltűnjön? Hogy tudjuk visszaszerezni? Volt ilyen egyáltalán?

Itt van a kulcsa annak, hogy miért fontos, ami ezeken a tüntetéseken történt. Ezekről a kérdésekről, ezekről a gondolatokról kezdtem el vitatkozni másokkal azóta és ehhez hasonló gondolatokkal küzdenek sokan, hisz aki ott volt az megérezte a tömeg erejét. Biztos vagyok benne, hogy néhány ezer elszánt ember képes lehet megtörni azt az illúziót, hogy amivel szemben állunk az egy monolit. Ebben a monolitban repedések vannak, amiket meg kell találni. Amit egyre többen belátunk 2018 után, az az, hogy ez a hatalom, ebben a választási rendszerben nem győzhető le. A választási rendszert nem tudjuk megváltoztatni. A hatalmat azonban igen. Árthatunk neki, átalakíthatjuk, szétzilálhatjuk sorait. De ahhoz meg kell keresnünk azokat a repedéseket, amivel a konstrukció szétszedhető, mert nem fog csak úgy szétesni. Meg kell próbálnunk megkeresni a zsarolási potenciálokat. Meg kell tanulunk politikát csinálni, mindenkinek a saját képessége szerint és lehetőségei szerint. Mert úgy leélni egy életet, hogy hangosan üvöltözünk egy útunkat elálló zárt ajtóra, vagy esetleg időnként belerúgunk igazán dőreség volna.

 

Kontextus

Miért ajánlom, hogy Hararit olvass? Esetleg még nem is hallottál róla? Yuvel Noah Harari Sapiens című könyvében nem mutat semmi igazán forradalmit, nem ad a kezünkbe különleges társadalomtudományi felfedezéseket. Amit azonban ad, az talán még annál is értékesebb: ad ugyanis egy narratívát, egy olyan narratívát, amihez a posztmodern világban is lehet viszonyulni, és ad egy kontextust, amiben értelmezni lehet a történéseket magunk körül. Ez a kontextus nem más, mint egy interszubjektív lény, a homo sapiens, évezredek óta formálódó kommunikatív tere, amihez minden emberi individuum valamilyen formában kapcsolódik és amit minden ilyen individuum már puszta létezésével is alakít. Sőt, a vállalkozóbb kedvűek megpróbálják ezt az alakítást valamennyire tudatosan tenni, néha kevesebb, néha több sikerrel. Maga a kaland ettől válik személyessé, és mi tagadás magam is erre neveztem be ebben az életben. 

Ami azonban igazán izgalmassá teszi ezt a (valójában két) könyvet az az, hogy a történet narratívája lehetőséget ad, hogy helyezkedjünk hozzá képest. Engem az ELTE-BTK osztatlan szakpáros képzésén tanítottak részben újságírónak részben művészettörténésznek. Az elmúlt években kísérleti színházakkal és a reneszánsz Itáliával foglalkoztam, mindkét esetben központi kérdésnek tekintettem az emberiesség és az igazságosság fogalmának újraértelmezéseit. Ez a hozzáállásom az ami arrafelé sodor, hogy egy tágan érzelmezett emberi nézőpontba helyezkedve próbáljam elmesélni a történeteimet.

Semmi olyasmiről nem akarok itt írni, ami szándékosan túl bonyolult vagy a Sapiens nélkül érthetetlen. Utóbbira azonban úgy tekintek, mint a világ egyik, bár korántsem az egyetlen, elgondolkodtató rendszerezésére, egy összefoglalóra, ami sokat könnyíthet abban, hogy megtaláljuk a közös nyelvet, ha esetleg vitatkozni támad kedvünk. Ezen túl pedig közel áll hozzám, ezért örömmel emelem ki most, amikor tulajdonképpen csak próbálom formába önteni, hogy milyen szándékok vezetnek, amikor elkezdjek újra nyilvánosan írogatni. Fontosnak tartom még azt is elmondani, hogy ezeket az írásokat azért teszem közzé, mert szükségem van egy felületre ahol megoszthatom a saját emberi nézőpontomat, amiről egyre inkább azt érzem, hogy több irányból is ostrom alatt áll. Bízom benne, hogy vannak még tágabb körben is olyanok, akik kapcsolódni tudnak ahhoz, amit a létezésről, a cselekvésről és a világról gondolok. Bízok benne, hogy ebből sikerül átmentenünk valamit a jövőbe. Bármi is várjon ránk.

 sap.jpg